Anikó rántott csirkemája

Senki ne tudja meg, mekkora fejtörést okozott nekem múlt héten kiválasztani, hogy rántott gombát vagy rántott csirkemájat eszem-e ma. A legszívesebben mindkettőt kértem volna, csak hogy lássam, hogyan is festenek egymás mellett egy tányéron, nem mintha nem tudtam volna elképzelni, és mégis. Most meg is kóstoltam volna a kettőt együtt. Ettem volna először a gombából, utána a májból, majd a májból, s utána megint a gombából, az lett volna az igazi dőzs és tobzódás az ízekben.
A rántott csirkemájat választottam végül. Saját magam ebbéli kísérleteire gondoltam ugyanis vissza, amikor a panírozott csirkemáj szeleteket sütöttem ki bő olajban. Akadt köztük nem megégett is, a kevés szerencsésnek jutott belőle. Aki meg az égettből evett, váltig állította, hogy igazán ehető volt a panír lekaparása után.
Anikó rántott csirkemája ma pont olyan volt, mint amilyennek a Mesterszakácsművészeti Könyvben a nagyokosok és az ételzsonglőrök megírják. Könnyű lehet Anikónak, hiszen ezzel a Könyvvel kel és ugyanezzel a Könyvvel alszik el a párnája alatt (mármint nem Anikó van a párnája alatt, hanem az ő Könyve, mialatt Anikó alszik és rántott csirkemájakról álmodik - a szerző megj.). A kettő között merő kedvtelésből megsüti egy jó csomó embernek a rántott csirkemájat, amely egy kész csoda, miszerint egyszerre ripeg-ropog kívülről, míg belülről meg olyan vajpuha, amilyennek - gondolom és a számban érzem -, éppen lennie kell. A majonéz nagyon illett és kellett hozzá. A petrezselymes rizs szerényen keretezte a szép, aranybarnára sült csirkemáj darabkákat. Úgy láttam, mintha kicsit bele is fehéredett volna az irigységbe, hogy a máj minden sikert besöpört előtte, mellette, fölötte, míg neki mint mindig megint csak a köret szerepe jutott, ami Anikó rántott csirkemája mellett - valljuk be -, egyáltalán nem szégyen.