A gulyáslevesről már mindent elmondtak, megírtak. Hogy miért szeretik annyian. Meg azt is, hogy miből készül. Nincs semmi új a nap, főleg a gulyásleves napja alatt. Azt is tudni véljük, hogy tartalmassága miatt édesség követi, mint Anikónál ma a fánkja.
Erősen gyanítom, hogy Anikó a gulyáslevesének titkát a marhapásztoroknak köszönheti.
Nem lehetett u.i. egyszerű a gulyaőrzők mellett lenni, heteken, hónapokon át figyelni meg a marhacsorda, a pásztorok szokásait, rájönni étkezéseik rendszerességére, kifigyelni miből, s hogyan készítik levesüket, amely érthető módon a gulyásleves nevet kapta. A lábuknál hevert, a marhája, így került belőle bőven a levesbe, szilárd, majd egyre puhuló alapját képezve ezáltal. Tettek bele a határbeli zöldségek közül fehér-, sárgarépát, no meg bőséggel krumplit. A magyar marhából készült magyar gulyáslevest illett jól megsózni, kicsit megborsózni, magyar pirospaprikával megfesteni. Fából készült leveses kanállal, fa vagy bádog tányérból fogyasztották, nagy karéj friss kenyeret haraptak hozzá. Jó nagy tányérral mertek belőle. Mivel férfiak voltak, s egész napjukat a határban töltötték, a járkálásban-kelésben, a fa árnyékában való horpasztásban igencsak megéhezhettek, nem csoda, ha nem egyszer repetáztak.
Anikóban ott lehetett mindennek a tudása, a múltnak az érzete, amikor az ő gulyáslevesét a cég konyhájában a sok éhes étkezőnek ma megfőzte. Tartalmas volt, teli s de tele marhahúskockákkal, a kétféle répával, krumplival, csipetkével. Volt benne persze só, paprika és fekete bors is olyan rafinált módon adagolva, hogy csak akkor érezhette meg az ember piciny erősségét, amikor a kanálnyi mennyiség a torkára csordogált, útját békességgel folytatta a nyelőcső, azon is túl a gyomor felé. Persze egyáltalán nem bántó módon csípősen, épphogy csak nyomot hagyva maga után. Nem csupán a gyomorban, hanem agyban, lélekben, szívben egyaránt, mint ahogyan ezt ma Anikó gulyáslevese tette nem csak velem, gyanítom, sokunkkal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése