Gyászolok. Kettős okom van rá, mindkettő személyes. Ma, édesanyám halálának tizedik évfordulóján meghalt Miki bácsi, Jancsó Miklós. Sajnos sose dolgozhattam vele. Történelmi témájú filmjeiben a múlt lényegét ragadta meg, az emberi (erő) viszonyokat láttatta, ezzel a jövőt mutatta meg. A filmnyelv zsenije volt, e tekintetben kimagaslóan a legnagyobb magyar filmművész. Gyűlölte a diktatúrát, az erőszakot, és képes volt rá, hogy megmutassa hogyan működteti azt az emberi jellem. Viszonylag későn értettem meg a jancsói filmnyelvet, de annál sokkolóbban hatott rám. Gyöngyöspatán megtapasztaltam, hogy a jancsói filmnyelv szimbolikusnak ható valósága a világ abszurddá válásakor, nyers valóságként jelenhet meg a képen. Vagy húsz éve, egy disszidálásból hazatért filmes kollégánk javasolta a zsidó származású filmrendezők filmhez jutásának korlátozását egy filmszövetségi gyűlésen. Míg a többiek döbbent hallgattak Jancsó elemi erejű felháborodással fogadta a látszólag a semmiből jött ötletet. Ez első személyes emlékem róla. Később az első Orbán kormány idején a filmszakma önkormányzása elleni első jelentős támadás során kerültünk egymáshoz közel az MRC vezetésében. Barátként édes volt és lágy, egy elismerő mosolya felért egy lovaggá ütéssel. Minden héten terveztem, hogy meglátogatom, most látom végleg elszalasztottam.
Forrás: Facebook, 2014.01.31.
Szerencsés vagy, hogy ismerhetted. Én csak a tv-n rádión és persze filmein keresztül. Ha a neve elém kerül, bármilyen vonatkozásban először egy kép ugrik be. Hosszú kabátban gyönyörű kalapban és fehér nagy sállal a nyakában.
VálaszTörlés