Arányi Miklós: A Ráday utcán az eltűnt idő nyomában - 1.rész

Az Ararat már eddig is nyitottnak, befogadásra késznek, fogékonynak mutatkozott mások írásaira. Ha olyasvalamivel találkoztam, amit megosztásra érdemesnek találtam az Ararat olvasóközönségével, akkor azt szinte gondolkodás nélkül és amilyen gyorsan csak lehetett emeltem be az Ararat csúcsai előtt elterülő világba. Ez történik most Miklós nagyobb lélegzetű írásával is,  amellyel az Írók Alapítványa Ferencvárosi pályázatán az előkelő 3. helyezést érte el -, amelyhez külön gratulálok. Írását több részre bontva közlöm majd az időben elszórva. Birtokomban van Miklós írásos engedélye az itteni közlésre. A novellát ugyanő bocsátotta rendelkezésemre közölhető formában, amit itt köszönök meg neki.

Arányi Miklós: A Ráday utcán az eltűnt idő nyomában - 1.rész

Már semmi kétség, itt a nyár. A járda nagy részét már elfoglalták a székek, asztalok, napernyők. A lámpaoszlopok csúcsáról virág folyik le. A napfényt szikrázva veri vissza az irodaház üvegfala. Kicsit káprázik a szemem. Mintha szédülnék. Valóban a Ráday utcában vagyok?

Leülök egy üres asztalhoz. Kellemes fiatal hölgy siet hozzám és kedvesen tudakolja, mit parancsolok. Kérek egy cappuccino-t. Ezt a helyet valaha Costa Rica bárnak hívták. Körbenézek, és egyszerre csak elöntenek az emlékek. 

Van már annak lassan hatvan éve is, hogy egy csikófrizurás kisfiú kilépett a 38-as számot viselő ház kapuján és kicsit előregörnyedve, hogy ellensúlyozza a hátára akasztott iskolatáska terhét, kicsit csámpás léptekkel sietősen haladt a Bakáts tér felé. Nem fordult be a szomszédos irodaházba, ahol majd meglett felnőtt korában fog évekig dolgozni, már csak azért sem, mert akkor ezen a helyen egy földszintes ház állt, amely vagy két-három méterrel kiugrott a 38 és 40 síkjából.

A 38 és 40 valójában egyetlen, U alakú épület két szárnya, melyek egy udvart zárnak közre, ahol szabadon burjánzik a növényzet és szürke, vasrácsos kapu zárja el az utcától. 1905-ben építették tehetős polgárok, orvosok, ügyvédek, tanárok, magasabb rangú állami tisztviselők számára. Tágas nappali, hálószoba, gyerekszoba, cselédszoba és persze jókora konyha, külön fürdőszoba és WC, no meg éléskamra. A belső szobákból csengővel lehetett riasztani a függőfolyosóra néző cselédszoba lakóját.

A földszintes épületet jóval korábban, még valamikor az 1800-as évek elején építhették. Talán fogadó lehetett a régi időkben. Erre utalt a széles, boltíves kapu, sarkaiban a kerékvetőkkel. Az udvarán fák álltak, meg szőnyegporoló állvány és a hátsó traktusban emelet is volt körfolyosóval.

Miki, mert így hívta mindenki abban az időben, ügyet sem vetett rá, ahogyan a túloldalra sem nézett, pedig akkor láthatta volna, hogy a termetes asszonyság, piszkosszürke viaszos vászon kötényben éppen nagy csörömpöléssel vonszolja be a tejeskannákat a tejcsarnokba. Akkor még senki sem sejtette, hogy ezt a helyet egyszer majd Éhes zsiráfra keresztelik, később meg a La Pasta Rossa hangzatos nevet viseli.

Miki csak szedte a lábát, a világért sem akart elkésni az iskolából. Már csaknem két hónapja járt elsőbe. Kíséretet csak az első tanítási napon kapott. Alig bírt lépést tartani a nővéreivel, akik a Bakátsba jártak, a lányiskolába, míg ő a Knézitsbe, a fiúba, amely ugyanannak a kopott, sárga, klasszicista stílusú saroképületnek a keskeny Knézits utcára nyíló szárnyában volt.

Valamennyire már megbarátkozott a komor lépcsőházzal, a kezdetben oly félelmetesnek tűnő hosszú folyosókkal, hozzászokott a csengetéshez. Már nem csúszott meg az agyonkoptatott lépcsőkön, melyek a dohos pincébe vezettek, ahol a napközisek ebédlőjét rendezték be. Kezdte otthonosan érezni magát ebben a világban, de attól nagyon rettegett, hogy egyszer csak zárt kaput talál reggel, mert elkésett, kénytelen csöngetni és kiszolgáltatni magát az ügyeletes kénye kedvének.

Egyszóval kapkodta a lábát, nem nézve se jobbra, se balra, átsietett a kerületi tanács épületének árkádja alatt (azóta már beépítették), majd el a plébánia előtt. Kicsit megnyugodott, mikor látta, hogy még jó néhányan csatlakoznak hozzá az úton. A kapu hála Istennek szélesre tárva várta, a veszély elmúlt.

Másnap reggel már túl volt a mosakodáson (valójában csak egy kicsit bevizezte az arcát a jéghideg vízzel, a fogmosást pedig elbliccelte, csak a fogkeféjét nedvesítette meg álcázásképpen), sietve kapkodta magára a vaságya mellett álló székre kikészített ruhadarabokat, amikor valami gyanús lett neki. Apuka, aki olyan pontos volt mindig, hogy az órát hozzá lehetett igazítani, ezúttal nem ült megszokott helyén a nappali sarkában az ablaknál, egyik kezében a vajas kenyérrel, másikban a Népszava legfrissebb számával. Mikor átment a nappaliba, meglepve látta, hogy a felnőttek izgatottan tárgyalnak valamiről. 
Folytatódik...