Arányi Miklós: Ráday utcán az eltűnt idő... - 4.rész

Teltek az évek és Miki figyelmét is jobban lekötötték már a Bakáts téri kapun ki-be közlekedő leányok kék köpeny alól felsejlő idomai. Persze csak lopva sandított rájuk, ha tekintete véletlenül találkozott valamelyikével, gyorsan másfelé nézett, közönyt színlelve, miközben hevesen vert a szíve. A lábtengózókat már nem csodálattal, inkább szánalommal nézte. Sokkal többre tartotta a Buttkay Öcsit, aki ugyan végig bukdácsolta az iskolát, de már egy menő zenekar dobosa volt.

A Bartai tanár úr szervezte vízi úttörők csapatába nem csak azért lépett be, mert ő volt a legjobb úszó az osztályban, hanem mert ide már a lányiskolából is csatlakoztak tagok. Ám valahogy nem tudta úgy feltalálni magát köztük, ahogy például a Gulyás, vagy a Jánosházy, aztán el is ment a kedve az egésztől, mert úszni többet már nem kellett, annál inkább társadalmi munkázni, hogy összegyűljön a pénz a nyári táborozásra.

Elúszik még szemem előtt Lengyel igazgató úr alakja. Mai szememmel olyannak tűnik, mint aki most lépett ki a korai hatvanas évek valamelyik olasz filmvígjátékból. Köpcös termet, hordóhas, rengő toka, kis bajusz, vastag szemüveg, szürke kalap, a csetlő-botló kishivatalnok, aki a munkahelyén megalázkodik és otthon zsarnok. Ám a látszat csal. Ha megjelent a folyosón, a pokoli zaj abban a minutumban elnémult, még a lélegzetünket is visszafojtottuk. Talán még a legyek is megérezték a helyzet komolyságát és abbahagyták egy időre e repkedést. Sosem kiabált, csak a szemüvege villant fenyegetően. Irtózatos pofonokat tudott lekeverni sonkára emlékeztető kezeivel. Még a legvakmerőbb vagányok, mint például a Krátky is csak nehezen tudta visszafogni térde remegését, ha elé kellett állnia.

De nem ezért őrzi emlékezetem. Nyolcadikban ő tanította nekünk a történelmet. Mikor belépett az osztályba, megfagyott a levegő. Mindnyájan arra gondoltunk, hogy fogjuk kibírni ezt a rémséget?

A huszadik század történelmével ismerkedtünk. És akkor a rettegett zsarnok, élet-halál urának komor jelmeze mögül egyszerre csak előbújt egy imponáló műveltségű, a nagy társadalmi kérdéseket lefegyverző könnyedséggel kezelő, színészi képességekkel is megáldott, remek humorú ember. Sajnos társaim többsége nem rendelkezett olyan ismeretekkel, hogy igazán értékelni tudja Lengyel tanár úr sziporkázásait.

Gyanakodva, néha elképedve figyelték és közben rettegtek, mikor tér vissza a szörnyeteg. A Pintér például egyszer kis híján elájult. A monopolkapitalizmus kialakulásáról volt szó. Lengyel tanár úr teátrálisan megállt Pintér előtt, akinek azonnal kiszaladt az arcából a vér. A tanár úr rákiáltott: - Én vagyok a nagy hal, te vagy a kis hal, mit csinálok én most veled? Szegény Pintérnek fogalma sem volt, mit kéne most mondania, a félelem a legparányibb gondolatszikrát is kioltotta benne. A tanár úr hatásosan kivárt, majd diadalmasan felkiáltott: - Hát bekaplak! Aztán elmosolyodott, amitől Pintér még jobban megrémült és megpróbálta még kisebbre összehúzni magát, ami nem volt egyszerű, mert csak utolsó előtti volt a tornasorban. A tanár úr erre megsimogatta a fejét és mindenki ellazult, néhányan még apróbb kacajt is megkockáztattak. Év végén senki nem bukott meg történelemből.

Intek a kis hölgynek, hogy fizetnék. Lelkesen bólint és hamarosan érkezik egy kis papírfecnivel. Hálásan megköszöni a borravalót és lassan elindulok a Kálvin tér felé. 

Kerülgetem az úttestre települt éttermi teraszokat, meg-megállok a kirakatok előtt. Miért olyan nehéz még mindig, hogy elhiggyem, a Ráday utcában járok?

Pedig itt vannak a gyökereim, ide hoztak a szüleim gondosan bebugyolálva a Baross utcai szülészeti klinikáról egy szürke, hideg téli reggelen, 1949 december közepén.

Itt voltam totyogós kisgyerek, akit a házbéli asszonyok elhalmoztak mindenféle becézgető szóval, gügyögéssel, akire még a zord házmesterné is rámosolygott.

Itt voltam tágra nyílt szemmel a világra rácsodálkozó óvodás, aki a maga egy méter tíz centis nívójáról egyszerre látta a világot hátborzongatóan félelmetesnek és ellenállhatatlanul izgalmasnak.

Mennyi gonosz szellem rejtőzött a kora hajnali sötétben, mikor elindultunk anyukával a csepeli óvoda felé! De nem mertek bántani, mert szorosan fogtam anyuka kezét. Aztán a Boráros téri tömegben a HÉV végállomásán már elpárolgott belőlem minden félelem. Mikor beállt egy szerelvény, megbabonázva bámultam a rácsos lépcsőről az aszfaltra lépő cipők végtelen folyamát. Az egyik cipő puhán, szinte hangtalanul ért talajt, a másik, súlyos, tompa puffanást hallatott, volt, amelyik keményet koppant, némelyik játékosan szökkent. Órákig el tudtam volna nézni.

Itt voltam csikófrizurás kisiskolás, akinek folyton piszkos volt a keze, a lába, néha még a körme is. Hóna alatt poros gumilabda, kezében az ötven filléres fagylalt egyetlen púpja félig már belesüllyedt a hosszú, keskeny tölcsérbe.

Itt legyintett meg a világtörténelem szele az 56-os forradalom mozgalmas napjaiban. Még ma is fülembe cseng az utcán végigvonuló T-34-es tank láncának éktelen csörömpölése, orrom tele a gázolaj szúrós szagával. Még ma is látom a szomszéd ház falán gránát ütötte lukakat és a járda szélén még füstölgő szemétdombot, tetején egy félig elszenesedett paplannal.

Itt voltam hirtelen nőtt, enyhén görnyedt tartású, vézna kamasz, hanyag, kissé csámpás járással, egyre hosszabb, fülre, nyakszirtre boruló hajjal, itt-ott pattanásokkal. Gátlásokkal küszködtem, de a nyári munkán keresett pénzből a Ferenc körúti maszek kötődésnél vásárolt fekete magas nyakú garbó pulóver és az Ecseri úton vett kétes eredetű farmer (valódi Levy Strauss-ra nem futotta) némi önbizalmat adott.

Innen vonultam be katonának a Duna-Tisza közi tanyavilág közelébe és itt éltem meg az első viszonzott szerelmet, a férfivá érést, az apaságot.

Itt toltam büszkén első gyermekem babakocsiját a Duna part felé.

Egykor ismertem ennek az utcának minden kövét, minden kapubejáratának, üzletének, pincenyílásának jellegzetes illatát.

Az utca hangulata szakaszonként változott. A Boráros tértől a Bakáts térig barátságos volt, egyszerű és közvetlen, erre lakott az osztálytársaim többsége.

A Bakáts tér és Kinizsi utca között volt az otthon, a saját felségterület. Itt mindenki ismert, Ági néni a tejcsarnokban, a Schwartz fűszeresék, még a Csontos néni is a virágüzletből. A cukrászdában a fagylaltos pult mögött álló csinos hölgytől a fagyi mellé még egy kedves mosolyt is kaptam.

A Kálvin tér felé az utca egyre előkelőbbé és ridegebbé vált. Nem is szerettem ezt a szakaszt, ha lehetett, elkerültem és inkább a Kinizsi utcáról fordultam be a Ráday utcába.

Abban az időben sivár, szürke, barátságtalan utca képét mutatta a kívülállóknak. Sehol egy fa, sehol egy talpalatnyi zöld folt. Csak aszfalt és járdaszegély kő, zsémbes, komor, öreg házak málló vakolattal, zord tekintetű kőarcokkal, belsejüket piszkos üvegtáblák, meglazult redőnyök mögé rejtő ablakokkal. Barátságtalan, nyirkos félhomályt árasztó kapualjak, dohos hideget lehelő pincenyílások. Az üzlethelyiségek, szuterének egy részében családok laktak. Nem bírtam megállni, hogy le ne lassítsak és borzongva lessem ki nyomorúságukat. Néha észrevettek és ilyenkor elfutottam szégyenemben.

Este csak gyéren világítottak a lámpák és a szél akadálytalanul garázdálkodhatott a házfalak között. Az utcában működő két italboltból kiáradó jellegzetes szagkeverék, melyben egyesült az olcsó kannás bor, a híg csapolt sör, a kevert, a Munkás és Kossuth cigaretta és az ápolatlan testek kipárolgásának illata, csak tovább fokozta az idegen viszolygását a városnak ettől a szegletétől.

Az utca átmenetet képzett a kulturált, polgári Belváros és a proli Ferencváros között, nem tartozva igazából se egyikhez, se másikhoz. Más kerületben lakó ismerőseim se tudták megállni, hogy meg ne jegyezzék, mennyire nem szívesen laknának ezen a környéken.

Akkoriban nem értettem, ugyan mi taszítja őket annyira a Ráday utcában?

Azután egy alkalommal fültanúja voltam két férfi beszélgetésének miközben villamosra vártunk:

- Képzeld, nem elég hogy elvettem a Zsófit, még oda is költöztünk a szüleihez a Ráday utcába! Te, ilyen elbaszott utca nincs a világon még egy! Hogy utáltam kora reggel melóba menni! Ebben a rohadt utcában örökké süvített az a kibaszott szél. Na és ha késő este mentél haza! Alig van kivilágítva, mindig jön szembe valami rosszarcú barom, vagy részeg állat, nem csoda, hogy ráment a házasságom. Ha meghallom, hogy Ráday, már kiütéseket kapok! 

Középkorú, köpcös, már hízásnak indult férfi volt. Technikusnak néztem. Az a fajta, aki szeret fecsegni, néha összehord hetet-havat, különösen, ha hálás hallgatóságra lel. Kirohanása szülőföldem ellen mégis megmaradt bennem, mint egy apró tüske, ami időnként irritál.

Természetesen én magam is láttam mikrovilágomnak csúf vonásait, kisszerűségét a Nagykörúthoz, vagy az Andrássy úthoz képest. A Várnegyed ősi kövei között, vagy a budai utcák illatozó kertjei mellett járva én is átéreztem, mennyire jó lenne ilyen helyen lakni.

Ám számomra az otthont sokáig a Ráday utca jelentette. Mindig ujjongás kerített hatalmába, ha gyerekként valahová elutazhattam, legyen az úti cél Kiskunfélegyháza, ahol az anyai nagyszüleim éltek, vagy iskolai buszkirándulás Egerbe, vagy nyaralás Káptalanfüreden,  a közalkalmazottak üdülőjében. Az indulás előtti pillanatokban mély részvéttel szemléltem minden járókelőt, aki kimarad ebből a csodálatos élményből. Vajon az örömömet az táplálta, hogy végre kiszabadulok a Ráday utca sivár börtönéből? Akkoriban nem tettem fel magamnak ilyen kérdést. Azt hiszem, az öröm inkább annak a sok új élménynek szólt, amely majd utazásom során ér és amelyekkel gazdagodva térek majd haza. Egészen más érzések kerítettek volna hatalmukba, ha olyan utazásra indulok, ahonnan már soha többé nem térek ide vissza.

Ragaszkodtam ehhez a világhoz, még családapaként is arról álmodoztam, hogy sikerül egy lakáshoz jutni a környéken. Újabb gyermekem érkezése és a vele járó helyszűke kényszerített rá, hogy örökre elhagyjam.

Több mint harminc év folyt már el. Szüleim elhunytak, a Ráday utcai lakást még az ő életükben megvásároltam az önkormányzattól, ma a lányom lakik benne a családjával. Ha náluk járok, próbálom felidézni magamban a gyermekkort. Szemeim látják is az egykori világot, akár részletes helyszínrajzot és eseményleírást is tudnék produkálni, ami egy bűnügyi nyomozás követelményeinek is megfelelne, de az érzés már nem támad fel bennem és ettől mindig egy kicsit elszomorodok.

Az évek során a Ráday utca teljesen megújult és a belváros egyik divatos ékszerévé, valódi turista attrakcióvá, egyfajta felkapott bohémnegyeddé vált. Megszámlálhatatlan kávéházával, képzőművészeti galériájával, éttermeivel, kicsinosított homlokzataival, díszkő burkolatával, a lámpaoszlopokra erősített virágkosaraival, szemkápráztató esti kivilágításával a város egyik legvonzóbb utcájaként a legcsekélyebb hasonlóságot sem mutatja gyermekkorom világához. Lakói is megváltoztak, egyre több külföldi bérel, vagy vásárol itt lakást.

Napfényes, összkomfortos római parti lakásomat mégsem cserélném fel a Ráday utcai szülői házzal. Idegennek érzem magam, mikor betérek ide. Egyetlen ismerős arcot sem találok.

Eljátszom a gondolattal, hogy miként fogadná az a fiatal hölgy, aki most éppen a távol–keleti kézműves dísztárgyakat árusító üzlet kirakatát tanulmányozza, hogy ha kéretlenül felvilágosítanám, hogy negyven évvel ezelőtt itt egy férfi fodrászat működött, ahol mindig élénk társasági élet folyt és a mesterek, a nagy darab, vörös hajú Sanyi, meg a kicsi, sötét göndör, olajosan fénylő hajú Gyuszi a nyári melegek idején óránként küldettek át maguknak az utca átellenes oldalán működő kocsmából egy-egy korsó sört. Meghökkenés ülne ki arcára, majd sietve próbálna menekülni ettől az ártalmatlannak látszó, de nyilvánvalóan zavarodott személytől. Pedig én csak hidat próbáltam volna létesíteni jelen és múlt között.

Vajon ha a sors lehetővé tette volna számomra, hogy soha hosszabb időre ne kelljen megválnom a Ráday utcától, hogyan alkalmazkodtam volna a változásokhoz? Együtt változtam volna velük, vagy éppen úgy idegenként mozognék a megváltozott díszletek között és csak a lakásom négy fala közé zárva érezném azt, hogy otthon vagyok?

Nincs válasz.

Vége