Másnap olyan erős robbanások
rázták meg a környéket, hogy a házmester átterelt mindenkit a belső terembe, az
úgynevezett LÉGO pincébe, ahol annak idején a lakók átvészelték az ostromot.
Miki már többször hallott az egykori ostromról, meg hadifogságról, ahol apuka
is volt és most büszkeség dagasztotta keblét, hogy ő is átélhet ilyesmit.
Igyekezett a pillanathoz méltó komolyságot magára erőltetni, de egy óra múlva
már kezdett izegni-mozogni, ahogyan a többi gyerek is. A termet viszont nem
hagyhatták el és játszani sem lehetett igazán semmit, mert nagyon gyér volt a
világítás és rettentő mocskos a padló, meg a falak.
Unalmában megfigyelte az
embereket, felfedezett egy vasutas félét, meg egy másikat, akinek piszkos kötés
volt a karján. Azelőtt sosem látta őket, biztosan a lövöldözés elől menekültek
ide. Belehallgatott a felnőttek beszélgetésébe. Harmadik világháborút
emlegettek, ami nagyon komoly dolognak tűnt, aztán meg valami enszesekről
beszéltek, akik hamarosan megjönnek, ezekről éppúgy nem tudott semmit
elképzelni, mint az ávósokról.
Néhány nap telt így el a
földalatti birodalomban. A külvilággal megszakadt szinte minden érintkezés.
Csupán a házmesterné merészkedett ki néha. Egyszer felindulva mesélte, hogy egy
fegyveres csoport akart bejönni a házba és a tetőn géppuska állást kiépíteni,
de sikerült őket lebeszélni. Miki roppantul sajnálta, hogy nem lehetett jelen
ennél az esetnél, rettentően szeretett volna látni testközelből fegyvereseket.
A dörgésekhez, robbanásokhoz már egészen hozzászoktak. 
Valaki azt mesélte, hogy
egy ágyúlövedék kettőbe törte a Bakáts téri templom tornyát. Próbálta
elképzelni, milyen lehet a jól ismert templom torony nélkül és már előre örült,
hogy ha kimennek, le is rajzolhatja.
Miki még csak életének hetedik
évében járt, de már megtanulta, hogy a boldog napok nem tartanak örökké.
Ahogyan elcsendesült a külvilág, úgy kezdett egyre fogyni a kis közösség.
Amikor Sándor bácsiék is szedelődzködni kezdtek, Miki már biztosan tudta, hogy
vége a szép napoknak.
Nehéz szívvel követte a
többieket az emeletre. A nagyszobába belépve még jobban elszomorodott. Az
összes ablak betört, a lakásban barátságtalan hideg, a padlón mindenfelé
törmelék. A nagymama különösen dühös volt, mert a kötőgépet, amelyen egy
szövetkezetnek bedolgozott, ugyancsak beborították az üvegcserepek. Dühösen
csapkodta egy ronggyal és szidta az oroszokat. A ház csak egy nagyobb belövést
kapott a harmadik emeleten a tető alatt, éppen a Körmöcziék lakása felett, akik
nem kis büszkeséggel fogadták a ház lakóinak szörnyülködését és álmélkodását,
pedig a lakásuk valójában egyáltalán nem sérült meg.
Hamarosan az utcára is
kijuthatott. Anyukát kísérte el a nővéreivel, hogy segítsen hazacipelni a
szatyrokat, kosarat. A csarnokban rengeteg ember tolongott, ide-oda lökdösték, az
utolsó pillanatban tudott csak elugrani egy kétkerekű kézikocsi elől. Kétségbe
esve kapaszkodott anyuka kezébe, nehogy elszakadjanak egymástól és ott maradjon
elveszve abban a félelmetes forgatagban. Nyirkos hideg volt, kezdett fázni a
lába és a füle, már meg is bánta, hogy kierőszakolta, hadd tartson ő is velük.
Az igazság az, hogy nagyon ki
akart már menni megnézni, mi történt a környéken a harcok után. A barátságtalan
lakásban sem volt semmi kedve egyedül maradni. Útközben a csarnok felé némi
csalódással vette tudomásul, hogy errefelé a harcoknak nem sok új nyoma
látszott. Mindenért hosszú sor állt és amikor végre sorra kerültek, anyuka
ahelyett, hogy gyorsan elintézte volna a dolgát, aggodalmas arccal, hosszasan
válogatott a zöldségek között, majd sértett hangú szóváltásba keveredett a
mogorva, borostás ábrázatú árussal, aki svájci sapkát viselt, fekete körmű,
durva kezeit pirosra csípte a hideg, a füle mögül egy ceruza csonkja kandikált
ki és azzal zárta le a szóváltást, hogy ha nem tetszik anyukának az áru, hát
nem kell megvenni, de ne tartsa fel a sort. Miki együtt érzett ugyan anyukával,
de ugyanakkor kénytelen volt igazat adni az árusnak is és egy kicsit
szégyellte magát, főleg, hogy a háta mögül is hallott méltatlankodó
hangokat.
Aztán még sorba kellett állni
a hentesnél is zsírért, majd megint máshol lisztért, tojásért. Egy
végtelenségnek tűnt az egész, pedig nem tartott tovább egy óránál. Hazafelé
úton anyuka tovább panaszkodott, hogy lehetetlen ilyen állapotok között
normálisan élni, még az ostrom idején is jobb volt az ellátás és vajon meddig
tűri még a Jóisten, hogy az oroszok és a komcsik a nyakunkon üljenek. Miki úgy
gondolta, hogy a zöldséges a csarnokban biztos egyike a komcsiknak, meg talán a
házmesterné is az, mert anyuka rá is panaszkodott, hogy milyen közönséges és néha
még iszik is.
Otthon az ablakokra
újságpapírt feszítettek ki rajzszöggel és ettől nappal is sötét félhomály
uralkodott mindenhol, csak hetek múltán került újra üveg az ablakkeretekbe.
Miki talált két diónyi vasdarabot a muskátlis cserép földjébe fúródva, egy
nagyobbat pedig az ablakpárkány külső, bádoggal fedett részében. Megmutatta
apukának, aki felvilágosította, hogy ezek a repeszek, amelyek sok embert öltek
meg már a háborúban. Évekig őrizte játékai között ezeket a vasdarabokat,
amelyek mintha mágikus erővel bírtak volna. Iskolába egyelőre nem kellett
menni, de ennek már nem örült annyira, kezdett unatkozni.
A karácsony sem volt olyan
szép, mint korábban, az ajándékok szegényesre sikeredtek, ráadásul a csenevész
kis fa hamar kiszáradt és egy este a gyertya lángjától tüzet fogott. Apuka a
puszta kezével próbálta oltani, míg anyuka be nem futott egy kanna vízzel, amit
ráloccsantott a lángoló fára. A tűz kialudt, a szerencsétlen csapzott fa a
padlóra zuhant, a kőkemény szaloncukrok száraz koppanással szóródtak szét a
padlón és apuka kezét pedig be kellett kötni, olyan csúnyán összeégette. A
rádióban üzenetek követték egymást, melyben családtagok, ismerősök keresték
hozzátartozóikat, vagy üzentek valahonnan a külvilágból. Gyakran felhangzott
egy szám, melyben az énekesnő azt dalolta, hogy oly távol messze van hazám.
Január elején az élet
visszalendült régi kerékvágásába. Miki újra járt iskolába, de tanítás még nem
volt, csak napközi. Itt mindjárt tanult egy mondókát, amit otthon is nagy
sikerrel adott elő: "Egy forint a forró lángos, le van szarva Kádár
János". Nem tudta ugyan, kicsoda Kádár János, de olyan jó, pattogós kis
mondóka volt.
A napköziből hazafelé menet
nem a szokott úton jött, hanem tett egy kitérőt a Hőgyes Endre utcán ki az
Üllői útra. Itt nem tudott betelni a pusztítás látványával. Házak teljesen
kibelezve, csupasz falak, egy semmibe nyíló ajtó, egy esküvői kép a
falon valahol a harmadik emeleten, amely már nem létezik. A Kilián Laktanyának
az egész sarka hiányzott, pedig méter vastag falai voltak.
A legizgalmasabb látványt
mégis a sárga ház nyújtotta a Mária utca és az Üllői út sarkán, szemben a
klinikával. Ezt úgy lyuggatták át a lövedékek, mint az ementáli sajtot. Hetekig
dolgozott otthon a rajzán, nap, mint nap visszalátogatva a helyszínre, hogy megfigyelhessen
minden apró részletet.
Felfigyelt egy új
kifejezésre, mely gyakran megütötte fülét, mikor felnőttek beszélgetését
próbálta kihallgatni. Disszidálás! Baromi jól hangzott, volt ritmusa, dallama,
ahogy mondogatta magában. Na és a jelentése! Valami izgalmas, tiltott és
valószínűleg remek dolog lehet, legalábbis amit a felnőttek jelentőségteljes
pusmogásából ki tudott venni. Egy dolog teljesen világos volt számára, akik
disszidáltak, azok eltűntek és egyhamar nem jönnek vissza. Biztos valami nagyon
tiltott dolgot is csinálhattak egyidejüleg, mert különben egyszerűen csak
elutaztak volna külföldre. Hogy ez a tiltott dolog miben nyilvánult meg
pontosan, az Miki előtt még néhány évig rejtve maradt.
Társaival játszva a Bakáts
téren, vagy az Uttörő téren, amit ma már Markusovszky térnek hívnak, gyakran
emlegették, hogy jó lenne disszidálni. És aztán áhítattal ejtettek ki olyan
szavakat, hogy Szaud-Arábia, Porto Rico, Venezuela, Argentína...
Egy alkalommal nagy öröm
érte. Összegyűlt tíz ötöse és tényleg megkapta a tíz forintot, ahogyan apuka
ígérte. Ráadásul egy ropogós papírpénz formájában. Gyönyörűséggel fogdosta,
szagolgatta, hajlítgatta. Egyik oldalán Petőfi meglehetősen mogorván nézett rá,
sokkal érdekesebb volt a hátoldal, ahol a folyópart árnyas fái alatt juhászbojtár
furulyázott, egy asszony meg egy kisgyerek pedig hallgatta.
Kicsit sajnálta, hogy
megváljon ettől a szép zöld bankjegytől, de a takarékbélyeg sem utolsó
mulatság. Azok a szép zsiráfok, tigrisek, sasok, meg mozdonyok! Ráadásul a
sarkukba oda van írva, mennyit érnek és remek érzés szépen összeadni a katonás
sorrendbe ragasztott bélyegeket és egyszer csak kijön a bűvös szám, egy igaz
bőr futball labda ára. Ha egy ilyen labdája lenne, még a nagy Berkes, vagy
a Szilágyi is beválasztaná a csapatába az elsők között.
Nem tudta megállni, hogy
mielőtt az Ida néninél, a napközis tanárnőnél beváltotta volna, el ne
dicsekedjen vele a társainál. Egyszer csak a nagy Berkes közelített hozzá
néhány segédjével. Egy pillanatra megállt a szívverése, de aztán a nagy Berkes arcán
tükröződő jóindulatú mosoly megnyugtatta és egyszeriben nagyon kíváncsi lett,
mit is akarhatnak tőle.
A nagy Berkes rögtön rátért a
tárgyra. Óriási üzletet kínált. A ropogós tíz forintosért cserébe egy egész
bélyeggyűjteményt. Igaz, nem iskolai takarékbélyeget, amit a megfelelő füzetbe
lehet ragasztani, hanem csak úgy ömlesztve, de tényleg nagyon sokat, rajtuk
mindenféle komoly férfi arcok, fegyveres harcosok, paloták, furcsa növények,
gyümölcsök. Miki ugyan érezte, hogy talán nem a leghelyesebb, amit tesz, de nem
tudott ellenállni a bélyegek sokaságának, ráadásul hogyan utasíthatna vissza
ekkora megtiszteltetést, hogy maga a nagy Berkes kínál neki üzletet.
A csere létrejött és máris
sereglettek köré társai, hogy megcsodálják kincseit. Hamarosan rá is kellett
szólnia némelyikre, hogy nehogy már elvigyen a gyűjteményből egy darabot is. Az
meg méltatlankodva visszaszólt: - Neked annyi van, igazán nekem adhatnád
ezt ! - Erre a többiek is bólogattak. Még mielőtt széthordták volna a
gyűjteményt, betoppant a napközibe anyuka, hogy befizesse az ebédpénzt. Sugárzó
arccal dicsekedett el neki, milyen remek üzletet csinált, ám pillanatok alatt
lehervadt arcáról a lelkesedés. Anyuka
szemüvege csak úgy szikrázott
a dühtől. Energikusan megragadta Miki karját és odarángatta Ida nénihez.
Hamarosan szólították a nagy
Berkest, aki vonakodva ugyan, de kénytelen volt visszaadni a tízest, bár
eljátszotta, hogy a bélyegekből már hiányzik, de nem járt sikerrel. Miki
legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében. Még szerencse, hogy a
nagy Berkes is láthatta, nem ő a hibás, nem tehet róla, hogy éppen akkor
toppant be az anyukája. A tízforintosért kapott bélyegeket ott helyben a
napközis tanárnő szeme láttára kellett beragasztania a takarékkönyvbe. Most
valahogy nem okozott olyan gyönyörűséget, mint máskor. Társai kaján pillantása
elől is szeretett volna mielőbb eltűnni, alig várta, hogy megkezdődjön a
tanítás.
Később egyébként kiderült,
hogy a nagy Berkes és társai nem valami pillanatnyi szeszélyből kínálták fel
megvételre a bélyeggyűjteményt. Tudatosan gyűjtöttek. De nem futball labdára.
Disszidálni akartak! Egy szürke hajnalon a Petőfi hídon fülelték le őket a
rendőrök, batyuval a hátukon.
A harcok emléke halványult. A
házak falait csúfító lukakat téglával töltötték ki, az ablakokat beüvegezték, a
járdák mellől eltűnt a törmelék. A Bakáts téri templomban ismét a főoltár előtt
zajlott a mise és Miki alig várta már a végét, mert viszketett a lábszára,
égett a talpa, vagy éppen rettenetesen tüsszentenie kellett, de nem volt nála
zsebkendő.
A templom oldala és az iskola
közötti úttest aszfaltján krétával be volt jelölve a négy, egymáshoz illeszkedő
négyzet és kora délutántól késő estig zajlottak a lábtengó csaták. Miki jobbára
a járdán csoportosuló bámészkodók számát gyarapította. Pipaszár lábaival
képtelen volt olyan biztonsággal megszelídíteni a levegőben a gumilabdát, ahogy
ezt a Gedeon Géza, vagy a Szilágyi tudta. Minden ötösét odaadta volna, hogy úgy
tudjon dekázni, olyan eleganciával tudjon cselezni, mint ők.
Folytatódik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése