Fenn a Jánoshegyen

Hétvégén nagy a vágy kimenni a természetbe. Kettőnkben a Tibrommal legalábbis és szinte egyforma mértékben. De ha eltöcsköljük az időt a már meg nem mondom mire, akkor... Marad még másfél-két óránk naplemente előtt eldönteni merre vegyük az irányt. Mondom Tibromnak:
- Menjünk ki Ecserre, anyámtól nincs is eget verően messze, pont olyan, mintha Óbudáról mennénk Tahiba, vagy húsz-húszonöt kilométer.
- Megvan beszélve Csöppel? - kérdezi.
- Persze, hogy nincs, de ahogy Csöppet ismerem, örülni fog váratlan megjelenésünknek. Na jó, akkor menjünk be a Népligetbe, mindig csak elszáguldunk mellette, sosem sétáltunk még egy jót benne. - Tibor megsemmisítő pillantása belém fagyasztja a szót.

- Értsd meg, a Jánoshegyre szeretnék menni. Eszemet nem tudom, mikor voltam arrafelé. Olyan szép most az idő, napos, tiszta, biztos jó messzire ellátni onnan.

Fél kettőre már oda is érünk. A Jánoshegy utca legelején tiltó tábla hirdeti, hogy csak a mentő, a rendőrség, különleges jelzéssel ellátott járművek, és legalul, láthatóan később odabiggyesztve - taxik - is felmehetnek. Mi semmiképp, akik sem ez, sem az, amaz meg egyáltalán nem vagyunk, taxira pedig nem fér ki a rávaló, de nem is adnánk érte egy petákot sem. Nekivágunk gyalogosan a betonútnak, majd a legelső alkalommal úgy fordulunk rá az utat megkurtító erdei ösvényre, mintha legalábbis százszor jártunk volna errefelé.
- Legutóbb még boldogult kislánykoromban, akkor sem innen, hanem máshonnan kiindulva egy vízszintes úton rándultam ki akkor még a fiatalnak számító nagymamámmal, Annelével, az ő Elza húgával, meg Kati húgommal - mesélem Tibromnak a történetet.
Már a második rövidítést tesszük meg, amikor a betonúton, ahova nagy szuszogások közepette keveredünk ki, s ahol igencsak alaposan kellett megfigyelnünk, merre is visz az út fölfele, nehogy véletlenül ismét a taxik felmehetnek táblánál találjuk dolgavégezetlenül magunkat. Valami azt súgja nekem, hogy sem a tiltó tábla, amire Tibrom egyébként különösen dühös, sem mi nem járnánk ezzel jól.
Az utolsó erdei útszakaszt már a csúcsot jelző zöld háromszög jelzi. Ekkor jövünk rá, hogy egész lentről ezen a jobb minőségű, kevésbé meredek úton jöhettünk volna, mire egy jót nevetünk magunkon, türelmetlenségünkön, hogy mihamarabb felérjünk a Kilátóba.
A Libegő végállomásának szintjétől még egy kemény emelkedő a Kilátóig, igaz betonúton vagy gumi borította járdán. Itt két babakocsit toló fiatal házaspár is megelőz. Sűrű megállásaimra a hátam mögött tárulkozó látvány gyakori ellenőrzése miatt van ugyanis szükség, hiszen előre még elég jól látok, ám visszafelé nem árt megfordulni a látvány élvezetéhez, ami eléggé kibillent ütemes, ritmusos tempómból.

A Jánoshegyi Kilátó, amely egyébként Erzsébet királynéről Erzsébet Kilátónak lett a Jánoshegyen elnevezve, merthogy a fiatal királyné az egyik évben, talán 1782-ben kétszer is itt járt és fenséges szemeivel gyönyörködni talált a tájban.
Körbe nézett, azt találta mondani, hogy
- Milyen csodálatos innen a környék -, és a magyar nép hálából róla nevezte el a Jánoshegyen a Kilátót, végül is logikus.
Tibrom már a második emeleten jár, onnan sasolja érkezésemet. Megfontolt, meggondolt lépésekkel közelítem a Kilátót, nem kapkodom el. Igazándiból már össze akarok esni a fáradságtól, de a közönség, benne Tiborral valahogy nem engedi, hogy ilyen felüdülésben részesítsek bárkit is. Igaz, a legújabb kor el is nevezhetne rólam mondjuk egy hepehupát a Kilátó közelében: Panni itt esett hasra nem is egyszer - látványosságként. Gondoltam, csak megvár Tibor, a Kilátóról nem is beszélve, amely már egy jó ideje itt rostokol a tetőn, egyenesen tündököl, mióta felújították.

Becsületemre legyen mondva minden szintet megmászok, még a legmagasabbról is körbe ámulom a tájat. Körbe a látvány, hát az valami gyönyörűség, egyenesen leírhatatlan, ebben a januári tavaszban meg különösen, amikor a fák zöld koronája nem korlátozza a kilátást, igaz, nem is színesíti. Ebben a tiszta, harapni való levegőben míg sasszem ellát, lehetett élvezni az elibénk terülő látványt a várossal és a környező településekkel.

- De gyönyörű... - suttogom magam elé, azonban nem elég halkan, hiszen rögtön ott a
- Na ugye, megmondtam - Tibrom válasza, el nem ítélhető módon önelégült mosollyal az arcán.
Való igaz, gondoltam, ha Ecseren vagyunk, akkor az jó egy kis baráti találkozásra, beszélgetésre kilátás nélkül, ilyen kilátás Pesten csak innen van. Ha meg a Népligetben sétálunk, onnan már rég kijöttünk volna ennyi idő alatt, a benti állott levegőről nem is beszélve, hiába az a kis erdő, vajmi kevés az igazi felfrissüléshez.

Semmivel össze nem vethető a látvány, ami az ember elé kerül, amikor felmászik az Erzsébet Kilátóba a Jánoshegyen, és ha nem is tudja pontosan mit lát, már önmagában is gyönyörű. A Jánoshegy megmászása kissé fáradságos ugyan, de verhetetlen program. Mindenkinek toronymagasan ajánlom.