Csak annyit tudok mondani, hogy aki ki tud csengetni 2600 Ft-ot a belépőjegyért (kedvezményes ennek a fele) a Nemzeti Múzeumba, az feltétlenül menjen el, és nézze meg Robert Capa fényképeinek gyűjteményes kiállítását. Tudom, az égvilágon már mindent elmondtak róla, mindent tudni vélnek életéről, munkásságáról. Én csak annyit szeretnék kiegészítésül hozzátenni, hogy három teremnyi fotó a falakon, rövidebb-hosszabb ismertetések, leírások, szövegek az életéből, korabeli újságok eredeti Capa-fényképekkel, könyvek Capa életéről, telisde tele a fotóival, egy 937 darabból álló válogatott fényképcsokor, ún. master series a képernyőn vetítve, egyik fénykép egyszerűen jobb a másiknál, ez a Capa-kiállítás a Nemzeti Múzeumban, amely január 26-ig meghosszabítva 10-18 óra között látható. Isteni szerencse, hogy hittem a húgomnak, aki lelkemre kötötte, hogy feltétlenül nézzem meg, egyetlen pillanatát sem bántam meg.
Zúgó fejjel és égő szemekkel a sok nézéstől, a címek silabizálásától jöttem ki két és fél óra múlva, de boldogan, vigyorogva, mint aki elégedett önmagával, vagy olyasvalamit látott, amit nem mindennap, vagy aki meggyőződött arról, hogy megérte a pénzét, igenis bele kell mélyen nyúlni a zsebbe - valamit valamiért -, ha maradandót akar látni az ember. Például olyasvalamit, ami fotó ugyan és a pillanat művészete, mint Capa világhírű képe 1937-ből A milicista halála, amely zseniálisan?, véletlenszerűen?, a szerencse folytán? a végső pillanatban lett elkapva, amikor a katonát a végzetes halálos lövés éri. Nem tehetek róla, de ha Capa csak ezt az egyetlen fényképet készítette volna, nem élt hiába, örök életre maradandót alkotott volna.
Bármennyiszer nézem A milicista halálát, úgy érzem, mintha az illető az élet-halál közötti mezsgyén lebegne, és most már - hála a fotográfusnak - örökre így is marad, még él, de úton van a másvilágra. Ilyen furcsán lebegő, gyönyörűséggel telített érzésekkel jöttem el a kiállításról, amit mindenkinek csak ajánlani tudok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése