Bächer Anna: Keretes szerkezet

Két hónapja múlt egy éve, hogy majdnem huszonnégy órát vártam, vártunk egy lélek Földre érkezésére.
Jóval több is volt az a várakozás, mert a rendszer a várandóság kilenc hónapjával már mindenkit megtanít, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet siettetni.
Amikor eljön az idő, és tényleg elindul lefelé az a valaki, akit annyira szeretnénk már megismerni, akkor ez a várakozás nagyon intenzívvé válik.
Nagy váltáson van túl ilyenkor már minden várandós nő és férfi társa, hisz kilenc hónap alatt megtanulnak hetekben és napokban gondolkodni , ami szinte csodálatos módon megállítja az addig, és azután is irgalmatlan tempóban rohanó időt.
A hónapokból, hetekből álló időszámításból a szülés megindulásával hirtelen órákban, percekben, másodpercekben lesz mérhető az idő nem-múlása, mert egy- egy fájás és maga a szülés, bizony eszméletlen hosszúnak tud tűnni…
Anyaként sajnos még nem állt módomban tudatosan követni a születés menetét, csak kellemetlenül sodortak az események.
Az unokám születésénél már más volt minden. Már tudtam, hogy nem csak a testben zajlanak a folyamatok, hanem több szinten, és anélkül, hogy külön tanulmányt folytattam volna erről, úgy éreztem, hogy a legtöbbet azzal tehetek, ha aránylag higgadtan, biztos jelenlétet tudok Neki biztosítani a nagy úthoz.
Ott voltam mellettük, éjjel itthon még egész közelben, a kórházban tizenkét órán keresztül, meg a folyóson ültem egy széken, onnan gondoltam folyamatosan Rá, Rájuk. Végig próbáltam nyugodtan kommunikálni Vele, akiről tudtuk már, hogy fiúcska, neve is volt, szinte láttuk is már az ultrahang fénykép segítségével. Kis ágyikójában jóval születése előtt már bent volt mindig a fényképe, hallgatott zenét, beszéltek hozzá szülei, így nekem csak a kritikus órákban volt szerepem, amikor ők más síkokon segítették Őt.
Ebben a biztos jelenlétben relatíve jó vagyok, sokat gyakoroltam tanár koromban. Amikor túl voltam azon a nem túl rövid kezdeti korszakon, mikor a tanár összekeveri a növendék teljesítményét, a sajátjával, és már tényleg és igazán csak értük drukkoltam a vizsgákon és koncerteken, elég gyorsan rájöttem, hogy azzal segítek a legtöbbet, ha teljes nyugalommal hallgatom őket. Akkor még azt sem tudtam, hogy az izgalom és a nyugalom is csak egy energia, ami bizony célba ér, de jó ösztönnel gyakorlatoztam azon, hogy biztos háttérként álljak-üljek mögöttük.
Ezt a képességet aztán tudatosan továbbfejlesztettem és fejlesztem ma is, mert meggyőződésem, hogy néha ez a legnagyobb segítség bizonyos helyzetekben.
Jól jött a szüléskor, jól jön most is, ha bármi gond, probléma, nehezítés adódik. Ha néha mégis megbillenek, a férjem (minden filozofálás nélkül) szinte mindig képes erre az állapotra, és ilyenkor magam is érzem, milyen hasznos dolog ez.

Óriási feszültség egy szülés (sajnos). Nem megyek most bele a kórházi körülmények taglalásába, nem volt leányálom, de nem is volt ok panaszra, mert amit kórházi körülmények között ki lehet hozni a szülésből, az ki volt belőle hozva, rendes, figyelmes orvossal, kedves szülésznővel, félhomállyal, beengedett kispapával. Én csak kint ücsörögtem a folyóson dolog nélkül, és bíztattam a leszületőt, hogy jöjjön bátran, várjuk nagyon, szeretni fogjuk, vigyázni fogunk rá, remek helyre érkezik, sok kedves, erős egyéniség közé. Mondtam neki, hogy könnyű nem lesz, viszont unatkozni sem fog.
Biztattam, nógattam, nyugtatgattam, mert úgy gondoltam nem egyszerű kiszakadni onnan, ahol még igazi béke, nyugalom és szeretet van, nem könnyű az első szűkös úton végigkúszni, nem könnyűek az első levegővételek, nem könnyű utána a neon, a klórszag, a zajok, a fémek hűvös érintése, a víz, és a sok kötelező macera. Ezen napok emléke csak egy pici kék műanyag karszalag, egy szívnek kedves névvel, dátummal…
Amikor végre megszületett Mukikám, kitört belőlem a zokogás, nagyon örültem a babának, de megmondom őszintén, talán még ennél is jobban örültem, hogy vége lett a szenvedésnek. Mert hát az anyai szív, az anyai szív, ott első helyen a gyermek van és marad, még akkor is, ha az a gyermek anyává szüli éppen át magát.
Nem könnyűek az első hetek sem, a sok idegennel, a sok, valamiért állandóan aggódó emberrel, amikor csak a mama illata, érintése ismerős, meg a papa hangja. Persze a családtagok és a magnón lejátszott szép muzsikák hangjai, a kutya ugatása is ismerősek valahol, de azért mégiscsak fura itt, nehéz megérkezni… nagyon nehéz ide megérkezni.
Hónapokig tartott, amíg a gyermek megbarátkozott velünk és a helyzettel, és mint a gyermekek általában, evett, ivott, aludt és néha bánatában sírdogált.
Az első bizonyosság a mamához kötődött. Sikerült lefotóznom egyszer, amikor mamája kiment a szobából. Minden nap, minden egyes alkalommal látszott rajta a rémülettel vegyes mélységes fájdalom. Könnyes szemekkel követte végig szerelmetesen anyját, ahogy három ablak előtt haladva távolodik el tőle. Sokszor ölemben fekve várta anyja visszatértét ( pár perces távollétekről volt csak szó…) és a mama felbukkanásakor mindig és azóta is, olyan földöntúli mosoly önti el kis pofiját, hogy ha tudna beszélni, biztos azt mondaná, minden kétséget kizárva, hogy van Isten.
Hallani, ahogy potyognak le a kövek a kicsi szívről, mert újra vele lesz, vele van a puhaság, az illat, a melegség, biztonság, a szeretet. Ahogy telnek a hónapok, úgy terjed ki, ez a biztonságot adó bizonyosság egyre több emberre. Először az apja kerül be a sorba, aztán előbb-utóbb megéli a nagymama is, ahogy szaladnak elé, és finoman vállra hajlik az a kicsi drága buksi.
Lassan alakulnak ki a kötődések, kezdenek jó, szórakoztató dolgok is történni, van már mosoly, néha nevetés, de mindent összevéve hosszú ideig, állandó kétségek közt zajlik az élet. Eszik-e eleget, iszik-e, pisil-e kakil-e, allergiás-e, ehet-e ezt, ehet-e azt, miért sír, miért alszik, miért nem alszik, tud-e már ülni, tud-e már állni, járni, miért nem jön a foga, jön-e elég foga, beszél - e már, tud-e egyedül inni, tud-e egyedül járni, eleget sétál-e? Később jön a többi aggodalom, hogy szobatiszta- e , kell-e még a cumi, kiesik-e a tejfog, tisztán beszél-e, szereti-e a közösséget, bekerül-e egy jó óvodába, iskolába, egyetemre, van-e barátja, jól tanul-e, van -e jó munkája, megbecsülik-e , rendes-e a párja, elég-e a jövedelme, lehet-e gyereke, tud-e szeretni, szerethető-e, és ami a legfontosabb ,vajon boldog, boldog, boldog-e ???
Már anyaként is, a biztos jelenlétet preferáltam, nagyszülőként is ebben vagyok a legerősebb. Nem vagyok még igazi nagymama, mert sokáig voltam anya, sőt vagyok is, és még túlságosan szeretek dolgozni, de úgy látom, ezzel együtt nem rossz páros a miénk. Ott vagyok mellette, jelen vagyok, akármi is történjék. Sokszor nem is beszélünk egymással, csak együtt vagyunk, mégis érzem, hogy szoros szálak kötnek minket össze. Tanulva, figyelve, szeretjük egymást.

Aztán az elmúlt hónapokban, valahogy ismerősen visszaköszöntek a dolgok…
A bátyámmal - tanulva, figyelve próbáltuk szeretni egymást. Nem beszéltünk sokat, de úgy érzem, mégis szoros szálak kötöttek minket össze. Ott voltam vele, jelen voltam és vagyok, biztosan, akármi volt és van. 
Érdekelt, hogy boldog-e, szeret-e, szerethető-e, van-e elég jövedelme, van e rendes párja, van-e jó munkája, megbecsülik-e? Később figyeltem eszik-e, iszik-e, sétál-e eleget, tud-e egyedül járni, állni, egyedül inni, enni, beszél-e, miért alszik, miért nem alszik. Azt is láttam, hogy egyre kevesebb a kötődés, egyre kevesebb jó és szórakoztató dolog történik, ritka már a mosoly, a nevetés, már csak egy szeretett arc megpillantásakor rémlik fel bizonyosság, puhasággal, melegséggel, illattal, és nem könnyű a neon, a kórház, a klórszag, a zajok, a fémek hűvös érintése, a víz, a sok kötelező macera és nem könnyűek az utolsó levegővételek sem. Emlékül, ezekről a napokról, mindössze egy nagyobb méretű kék, műanyag karszalag marad, a szívnek kedves névvel, dátummal…
Mint a születésnél is, a távozás előtt is sok az izgalom, a remény és reménytelenség. Nehéz megszokni a sok idegen embert, és a kórházi körülmények taglalásába nem is kezdek bele, de nem volt leányálom… Volt pár rendes orvos, kedves ápolónő, otthont jelentő kispárna, takaró, néha félhomály, beengedett feleség, testvér, jóbarát. 
Aztán végül beáll az átállás az ismerős, lelassult időszámításra, amit a sok idegtépő várakozás okoz, és bekövetkezik a belátása annak, hogy ha eljön az idő és menni kell, akkor engedni kell a másikat és megpróbálni tudatosan végigkövetni az utolsó lépéseit is. Nehéz elmenni…nagyon nehéz elmenni is innen.

Amikor átment, igyekeztem vele maradni. Nem egyszerű megszületni, de nem könnyű meghalni sem. 
Sokszor a lélek nem is tudja, mi történik, egyszer csak ott találja magát, hogy már nincs itt. Azt tapasztalom évek óta, hogy nem csak az érkező, a távozó léleknek is nagyon jól esik a biztos jelenlét. Valaki, aki tudja, hogy ő van, csak nem látható, aki szinte tartja, őrzi, kicsit vigasztalja a lelket az átmenetig. 
Így Őt is biztattam, nógattam, nyugtatgattam, hogy ez csak átmeneti állapot, minden rendben lesz, megy tovább nemsokára, menjen bátran, remek helyre megy, szeretettel várják, vigyáznak rá, addig meg nézze, élvezze, hogy milyen szépeket írnak róla, milyen nagyra tartják, és ami ennél is sokkal fontosabb, mennyi - mennyi ember gondol rá igazi, őszinte szeretettel. 

A temetés előtti napokban, úgy éreztem, hogy egyre közelebb került az égi családom. Úgy láttam, hogy ahogy itt rengetegen kísérjük az utolsó utáni napokon, úgy odaát is sokan és nagyon várják Őt, ha már egyszer így alakult, ha már így kellett alakulnia. Mint egy kibővített nagy kórust láttam összes rokonomat, barátainkat, ismerőseinket. 
Az első sorban apám és anyám állt, nagyon izgatottan. Anyámat kimondottan boldognak érzékeltem, mert egy anya szerintem mindig vágyik gyermekei után. Itt a Földön is csak elfogadva beletörődik, amikor gyermeke elutazik más kontinensre dolgozni, és tiszta szívből örül, ha jól megy a sora, ha boldognak látja gyermekét, de elmondhatatlanul nagy a boldogság, amikor újra találkozhat vele. Azt hiszem nincs ez másként égi - földi viszonylatban sem, repes az anyai szív, amikor a hazatérésre sor kerül végül. 
Ha a fentiek örömére gondolok, mindig múlik a szomorúságom. Ami persze van néha. Hiába a rutin, hiába van odaát már az egész régi család, ez az utolsó távozás nagy érvágás. Testvér… Sokszor ízlelgetem ezt a szót. Nagyon sok minden benne van, ami miatt most nehezebb, mint eddig bármikor. Talán a hajdan volt közös lakhely, amit két évvel előttem annak idején belakott, talán, hogy az eddigi esetekben még ő itt maradt, talán, hogy egy ici-pici irigység van bennem, hogy ők már mindannyian odaát? 
Ki tudja…
A temetés napjára, szépen kértem az égieket, hogy legyen gyönyörű napsütés, és ha lehet, kis szivárványt is küldjenek a vízpermet köré, mert szinte láttam előre az egészet, ahogy mi lent állunk mögötte rengetegen és Ő, egy óriási fényhídon átsétál, átgyalogol, átbotorkál, átkutyagol, átporoszkál, átcaplat, átbóklászik, átbandukol majd oda, ahol az a másik, hatalmas karéj szerető lélek várja. Szeretetből megy át szeretetbe, nyugodt léptekkel távolodó alakján, panyókára vetett búcsúmazurkája utolsó bánatos hangjaival.
Azt hiszem, valahogy így is történt. 
Bennem nyugalom van. Jól van és jó helyen.
Nem mondom, amikor mostanában Lipócia utcáin mentem, tőrdöfésszerűen belém mart, hogy soha többé nem fog már velem szembe sétálni. Nem intünk már egymásnak, nem futunk össze sem közértben, sem étteremben, sem a könyvesboltban. Nem ugrik fel hozzánk, ahogy én sem ugrom már fel hozzá. Karácsonyi vásárláskor, szép házi sonkát látva fájt, hogy már nem vehetek neki sem ilyesmit, sem más finomságot. Szenteste megszólalt a telefon, és azt gondoltam, ez biztos Iván lesz, Ő szokott ilyenkor hívni, de rájöttem nem fogom már soha hallani a hangját.
Ilyenkor nehéz, irdatlanul nehéz, de tapasztalatból tudom, hogy ezek a rohamszerű fájdalmak ritkulni fognak, és ahogy érkezéskor nagy nehezen rászokunk a körülöttünk élőkre, úgy nem kevesebb nehézséggel, de le is szokunk róluk távozásukkor.
A születés és a halál között szerintem a legnagyobb különbség az, hogy míg a születés nehézségei után, ennek a világnak a megismerése, megszokása szinte egy életen át tart (a nehézségek foltokban megszórásra kerülnek imitt-amott kis boldogság morzsákkal), visszafelé az út ugyan nem könnyű, de hazatérve minden és mindenki ismerős, békés, nyugalmas, és a lélek rövid időn belül, tényleg megpihenhet.
Úgy érzem, nagyon szerencsés vagyok. Mert igaz, hogy végtelen vonzó az a társaság, aki odafent van már, de ide, még sokkal erősebb szálakkal kötődöm. Jó lesz majd egyszer ott is, újra velük, de az itteni lét minden perce is csoda számomra. 
A fájdalommal és minden bajjal, gonddal, bánattal, ami körülvesz a világban, valamiért engem úgy generáltak, hogy leszokhatatlanul szeressem ezt az életnek nevezett nagy össznépi társasjátékot. Szeretném látni az unokám,unokáim felnőni, szeretnék még sokáig a családommal, barátaimmal lenni. 
Szeretnék írni, sokat festeni, szép ékszereket készíteni, szeretnék ezután a dobás után is továbbmenni e nagy tábla mezőin. 
Szeretnék jó egészséget, boldogságot, szeretetet, békét, sikert, bőséget erre a mindjárt beköszönő Új Évre, és ugyanezeket kívánom tiszta szívemből minden kedves idelátogatónak is, nagy-nagy szeretettel.
Ivánról jó ideig most írtam utoljára, mert vele kapcsolatban - számomra - még csak a biztos jelenlétnek van igazán helye, értelme.
Nem esik még jól lapozgatni a múltjában, mert az nekem még jelen, bőven elég azt feldolgozni, amit akarva - akaratlanul látok, hallok, olvasok.
Élete könyvét - a magam részéről- ezzel az írással most szeretném egy időre behajtani.
Pihenjen csak teljes békében. És legyen neki könnyű az Ég.
Anna

Fantasztikusan mély és gyönyörű írás Iván kapcsán egy olyan közeli valakitől, akinek sikerült elcsípnie az érzékeny átmenetet az onnanból ide, az innenből amoda, és maradni emitt. Megszórva mindezt személyes élményekkel, emlékekkel. Köszönöm szépen.