Lakat palóclevese

Ettem már ehhez hasonlót, mint Lakat palóclevese, csak akkor azt betyárlevesnek hívták és zsemlecipóban szolgálták fel. Birkahúsos, gombás, galuskás változatát nem is olyan régen fenn, a Szigetközben egy bizonyos Platán étteremben fogyasztottam el. Nem elég, hogy a gazdagon megrakott leves már önmagában is laktató, de a gondosan kiválasztott, duplán elősütött cipóban még inkább gyomrot töltő. Előszörre olyannyira forró, hogy csak óvatos kanalazgatások, fújások után jutok el a cipó szélének leharapásáig. Alig létezik nagyobb öröm annál, mint amikor a leves örvendetesen fogy a ropogós cipóval egyetemben és megnyugtatóan töltődik az előtte oly kiesen tátongó, vigasztalanul kongó bendőm.
Nem csoda, ha az örömmel átélt kulináris élmény választatta ki velem ismételten a betyárlevest a rákövetkező napon Csesznek váránál lévő Lovag Étteremben. Erről ismerhettem fel most Lakat palóclevesét, amely kísértetiesen hasonlított a cseszneki verzióra, és bőven tartalmazott pulykahúskockákat, zöldbabot, krumplit és mindenféle ízesítőt. A tejföl fehéressé tette, a paprika megpirosította, a hagyma, fokhagyma elrejtette magát a leves ízében, a köményt meg a babérlevelet vagy felismerted, de inkább nem, leveskockáról pedig nem is tudtál, hogy belefőtte magát a levesbe.
Ez a sokféleség tette Lakat palóclevesét gazdaggá, minden ízében utolérhetetlenné. Egymagában is megállta a helyét ebéd gyanánt az asztalon, ha repetáztam volna még belőle, de - vesztemre - ott láttam a tűzhelyen a készülő császármorzsát az eredeti recept szerint, a nagy kedvencet, Lakat által számomra rendszeresen készített édességet, amely kopogtasson bármikor gyomromon, mindig tágra nyílt ajtókra lel.