Arányi Miklós: Ráday utcán az eltűnt idő... - 2.rész

Valami egészen rendkívüli történhetett, mert nem csak apuka, anyuka és a nagymama álltak ott, hanem a Piri is, az albérlő, akit mindig fojtogató illatfelhő vett körül és a nagymama szerint nem volt úrinő. Egy kövér és mindig elegáns férfi látogatta hetente kétszer, pontban este hétkor és ilyenkor az egész család a konyhában vacsorázott és Mikinek folyton abba kellett hagynia az evést, hogy helyet adjon a kövérnek, mert az albérlő szobája, az egykori cselédszoba a konyhából nyílt.

A kövér mindig udvariasan köszönt és apuka is hasonló udvariassággal köszönt vissza, majd a többiek is köszöntek, kivéve a nagymamát, aki mindig külön evett, mert saját háztartást vezetett. Miki úgy látta, hogy a Pirinek nincs nagy tekintélye, még szemtelenkedni is szabad vele, például az ajtajának dobálni a labdát, viszont a kövérrel nem ajánlatos kikezdeni. A Piri bosszantását sem szabad túlzásba vinni, mert mi lesz, ha szól a kövérnek. Meg aztán a Piri igyekezett kedves lenni, néha még cukrot is adott. Az minden esetre hihetetlennek tűnt, hogy most itt van a nappaliban, ahová talán még soha sem tette be a lábát.

A meglepetéseknek ezzel még nem volt vége. Anyuka közölte Mikivel, hogy ma nincsen tanítás. Ujjongva szaladgált körbe a szobában. Micsoda váratlan ajándék, egész nap tologathatja a nagy, sárga villamost, meg a lendkerekes autóit a padlón, nézegetheti a háborús albumot, melyben a magyarok és szövetségeseik, a németek mindenkit legyőznek az első világháború hadszínterein. A felnőttek a rádiót figyelték feszülten, majd amikor csak zenét adtak, főleg indulókat, akkor lassan szétszéledtek, anyuka elment vásárolni, apuka pedig úgy döntött, hogy bemegy a bíróságra.

Felfordult a világ, másnap sem kellett iskolába menni és senki nem tudta, meddig tart ez az állapot. Miki csöppet sem bánta, egyáltalán nem hiányzott neki az iskola. Fogalma sem volt, miért állt le hirtelen a tanítás. Csak azt látta, hogy minden lakás ablakából az utcát kémlelik az emberek. 

Az ő lakásukból közvetlenül csak a francia udvarra lehetett kilátni. Hogy az utca egy kis darabját is láthassák, jól ki kellett hajolni és oldalra fordítani a fejet, de a szülei nem engedték meg neki, hogy jól kihajoljon, így alig látott valamit, inkább csak hallotta, hogy nagy tömeg vonul a Boráros tér felé, egyszer pedig éktelen csörömpöléssel elvonult egy zöld tank. A játszótérre nem mehetett le még a nővérei felügyeletével sem.

A dolgok először akkor fordultak rosszra, amikor egy délelőtt apuka bent volt a bíróságon, anyuka elment a vásárcsarnokba és egyszerre csak elkezdtek remegni az ablakok. Géppisztoly kelepelése, aknavetők tompa durranása, géppuska ugatása töltötte meg teret. Miki félelemtől reszketve húzta össze magát apuka foteljában, ami a legtávolabb volt az ablaktól, szemben a rádióval és elképzelte, hogy anyuka holtan esik össze, amint eltalálja egy puskagolyó, a szatyor kihullik a kezéből, szanaszét gurul a krumpli, meg az alma és ettől keserves sírásra fakadt. A nővérei is kétségbe esve tördelték kezeiket, fel le járkálva, lesve az ajtót, mikor jön meg végre anyuka.

Idegtépő várakozás után végre megérkezett, tele szatyrokkal, fáradtan és bosszúsan, ugyanis egy sereg dologért hiába talpalt. Hogy közben lövöldöztek is, az kevéssé izgatta, sokkal nagyobb gondja volt, hogyan süt tésztát élesztő nélkül. Aztán befutott apuka is és Miki újra gondtalanul csúszkálhatott a lábak alatt játékaival, az otthoni harmónia ismét helyreállt.

A következő napokban már apuka sem hagyta el őket, és amikor újra remegni kezdtek az ablakok, már Miki sem félt, mert apuka ura volt a helyzetnek. Mindenkit beparancsolt az L alakú előszoba konyhába vezető szárába, ahonnan a fürdőszoba és a nagymama szobája is nyílt és ahol mindig erős naftalin szag áradt a nagy zöld ruhásszekrényből. Mint háborút és fogságot megjárt tiszt, kijelentette, hogy itt akkor is biztonságban vannak, ha egy lövedék becsapódna a házba.

De nem csapódott be semmi, Miki egy picit még csalódott is lett, olyan izgalmas lett volna látni, milyen is egy ilyen becsapódás. Aztán már ritkult a lövöldözés, apuka feszülten figyelte a rádió adásait és dühösen lepisszegte, ha valaki ilyenkor szólt hozzá. Anyuka meg is sértődött ezen. Miki nem sokat tudott kezdeni a méltóságteljes, sötétbarna testű Philips rádió drapp szövettel burkolt hangszórójából előtörő beszédekkel, a jól ismert hangú bemondók által beolvasott hírekkel. Csak a zölden villogó varázsszem kötötte le, azt órákig tudta bámulni, ahogy hunyorog, kacsingat, villog.

Az ilyen szavak, mint népi demokráciánk, imperialista összeesküvés, munkás és paraszt fiaink, dolgozó értelmiségünk legjobbjai és hasonlók, melyeket ebben az időben folyamatosan hallott, semmit sem mondtak neki. A felnőttek gyakran emlegették az ávósokat. Ezekről sem sikerült semmi megfoghatót megtudnia, csak annyit sejtett, hogy az ávósok félelmetes emberek lehetnek, mert amikor a felnőttek beszéltek róluk, mindig lehalkították a hangjukat és még körül is néztek, mintha az a veszély fenyegetne, hogy valaki kihallgatja őket. Meg is próbálta elképzelni magának, milyen is lehet egy ávós. Feltétlenül magas, széles vállú, zord tekintetű, bőrkabátja van és pisztolya.

Már kezdett kicsit unalmassá válni a bezártság, amikor ismét nagy öröm érte Mikit. Szép napos délelőtt volt és apuka bejelentette, hogy míg anyuka az ebédet készíti, addig elviszi sétálni a gyerekeket. Miki számára mindig ünnep volt a vasárnap, elsősorban azért, mert sétálni mehetett a városba apuka kezét fogva. Ilyenkor nem ám a szomszédos terek valamelyikére mentek, hanem jó messzire, az Országházhoz, a Városligetbe, a Várba, a Margit szigetre, a Gellért hegyre. Anyukával csak a vásárcsarnokba, vagy az orvoshoz lehetett menni.

Ezúttal is a Kálvin tér felé indultak, de már a kapun kilépve látszott, nem mindennapi élményekben lesz részük. Az út mentén itt-ott még füstölgő szemétkupacok, az egyikben például egy selyem paplan maradványait fedezte fel. Az egyik ház erkélyének a fele leszakadt, máshol a redőny a levegőben lengett és az ablak mellett jókora rés tátongott a falon, be lehette látni a szobába. Szóval ilyen egy becsapódás, gondolta.

A Kálvin téren aztán még izgalmasabb dolgok vártak rájuk. A 63-as, meg az 52-es villamosok ott álltak a pályán, némelyik kocsi az oldalára dőlt, az ablakuk betörve, oldalukat néhol golyók lyuggatták. Mindenfelé gyalogosok csoportjai, mindenki vidám és kíváncsian szemléli a dolgokat, többen  izgatottan vitatkoznak valamin. Gépjármű forgalom nincs, néha elhalad egy bicikli, vagy egy kétkerekű kézikocsi, amin a tüzelőt szokták szállítani. A Múzeum körút egyik üzletének kirakata különösen lekötötte Miki figyelmét. Divatos, kockás ingek összeégett maradványai mellett még épen maradt az árcédula.

A legtöbb ember a Múzeum kert oldalán futó Bródy Sándor utcán rajzott, de apuka folytatta útját tovább a Kiskörúton, mintha a munkahelyére, a Markó utcába menne. Az Astoriánál kiégett páncélkocsit vett körül az embertömeg, de apuka nem engedte, hogy

Miki is közéjük férkőzzön, pedig nagyon szerette volna belülről is megnézni ezt a furcsa gépszörnyeteget. Lassan eljutottak a Stollár Béla utcához, ahol a 49-es villamos megfordul és itt igazán izgalmas látványban tárult eléjük. Egy épület ablakaiból könyveket dobáltak ki az utca közepére, ahol már egy nagy papírhegy lángolt és a fekete füstfelhő elsötétítette az eget. Az emberek körben álltak és éljeneztek, lelkesen bíztatták az épületben levőket, hogy még több könyvet szórjanak ki. Sztálint, meg Rákosit emlegettek, őket Miki is ismerte, Sztálin jóságosnak tűnt a nagy bajuszával és tetszett a katona ruhája is, de a kopasz Rákosi hiába mosolygott minden képen, őt nem szerette. Úgy tűnt, a felnőttek sem szeretik, apuka is úgy emlegette csak, hogy a csiszolt fejű.

Hazafelé menet kétszer is találkoztak fegyveresekkel, piros-fehér-zöld karszalagjuk volt, de nem viseltek katonaruhát, az egyiken viharkabát volt, a másik zöld lódenkabátot viselt és volt köztük egy, aki villamos kalauz egyenruhát hordott. Miki kíváncsian bámult arcukba, szörnyen izgalmasnak találta, hogy ezek az emberek fegyvert viselnek, de apuka erélyesen magával rántotta a kezét és sietősre fogta lépteit, mint aki jelzi, jobb innen gyorsan odébb állni. Miki még menet közben is hátrafordult, hogy minél többet láthasson ezekből a marcona tekintetű, borostás emberekből. Délután szomorúan hallotta, hogy holnap már visszatér az élet a normális mederbe és újra iskolába kell mennie.

Szerencsére a következő napokban még otthon maradhatott, bár apuka újra bejárt a hivatalba, anyuka pedig folytatta mindennapos harcát az élelmiszer beszerzéséért. Az üzletek összevissza tartottak nyitva. Általában az egyik háziasszony elkiabálta magát az udvaron, hogy kinyitott a közért és akkor mindenki szaladt, ahogy bírt. Máskor azt kiabálták, hogy friss kenyér érkezett, amit egy teherautóról osztottak a Kinizsi utcában. Néha a kapu melletti tejcsarnok is kinyitott néhány órára, Miki is beállt a sorba egyik nővérével, mikor elhúzott a fejük felett az égen egy repülőraj. Miki csodálattal bámulta őket, de csak pillanatokig tehette, mert a nővére erélyesen berántotta a kapu alá, ahová mindenki sietve behúzódott. Nagyon izgatták a fantáziáját a vasárnapi séta élményei és rajzfüzetében meg is örökítette a látottakat.

Így telt el egy hét és Miki remélte, hogy mielőtt újra kezdődne az iskola, még egy izgalmas vasárnapi sétában lesz része. A vasárnap azonban egész másképpen alakult, jól lehet, izgalomban így is volt bőven részük. Kezdődött mindjárt hajnalban furcsa, fenyegető távoli mormogásokkal, amelyek egyre erősödtek. Aztán fülsiketítő repülőgépzúgás borzolta az idegeket. Apuka feszült figyelemmel tapadt a rádióra, a család csöndben körülvette őt, mindenki még hálóingben, sebtében felkapott pongyolában, álomtól gyűrött, de aggodalomtól terhes arccal. Mikinek sok kérdése lett volna, de érezte, hogy most csendben kell maradni.

Nagy Imrét emlegették, hallotta már néhányszor ezt a nevet, de senkihez nem tudta kötni. Aztán a bemondó azt kérte a hallgatóktól, hogy tegyék ki rádiókészüléküket az ablakba, hogy azok is hallgathassák a híreket, akiknek nincs rádiójuk, mire apuka dühösen kifakadt, hogy is ne, még hogy jól belelőjenek. Ezzel Miki is tökéletesen egyetértett, nagy kár lett volna azért a szép Philips rádióért. Az már biztos volt, hogy a vasárnapi sétának a szó szoros értelmében lőttek, olyannyira, hogy a délelőtt nagy részét az előszoba védett szárában töltötték.

Ez már nem volt olyan élvezetes, mint a múltkor, félelmetesebbek voltak a robajok és Miki egyre nehezebben viselte a bezártságot. Nyafogni kezdett, hogy mikor mehetünk már vissza a szobába, mire apuka dühösen lepisszegte, mintha attól félt volna, hogy a hangos szó felhívja rájuk a tüzérség figyelmét. Aztán dél felé végre csendesült a harci zaj, kimerészkedhettek búvóhelyükről.

Nemsokára egy szomszéd csöngetett és izgatott beszélgetésbe kezdett apukával. Közben nagy jövés-menés zaját hallották a mellettük húzódó melléklépcsőházból. A szomszéd elment és apuka kiadta az utasítást a csomagolásra. Miki megörült, hogy mégis elmennek valahova, csupán az zavarta, hogy szülei rendkívül idegesek és feszültek voltak, kiabáltak egymással és a gyerekekkel is. Mikire is rámordult apuka, hogy mit áll itt az útban, miért nem próbál meg segíteni, mire Miki sértődötten egy sarokba húzódott és ott duzzogott, míg az egész család menetkész állapotba nem került.

Nem mindennapi kirándulás ígérkezett, mivel a csomagok döntő részét a takarók, párnák, matracok tették ki. Ahelyett, hogy mint rendesen, végigmentek volna a függőfolyosón a főlépcsőház felé, rögtön befordultak a jóval keskenyebb, meredek melléklépcsőházba, ahol a vaskorlátot kövér pormacskák és pókhálók borították. Meg sem álltak a pincéig, melynek vasrácsos ajtaja tárva nyitva volt és elhaladtak a lakók fáskamrái között. Valahonnan bentről vidám hangok szűrődtek ki. Miki járt már itt korábban egyszer, mikor meghozták a télire való tűzifát és  a szállítómunkások a hátukon cipelt nagy kosárból ügyes mozdulattal borították ki a tuskókat egy nagy kupacba a kamra ajtaja elé és aztán Miki is segített szabályos gúlába rakni őket.

Akkor nem vette észre azt a nagy vasajtót, ami egy hosszú fogantyú segítségével nyílt és egy jókora teremre nyílott. Innen újabb, még nagyobb terem nyílt, amelyben különböző magasságú papírbálák voltak felhalmozva, köztük szabályszerű utcahálózat. Az utcákon gyerekek kergetőztek, a bálák tetején családok rendezkedtek be. Apukáék is hamarosan kiválasztották a maguk helyét és kiteregették a matracokat, elrendezték a párnákat.

Ennél jobb fordulatot álmában sem kívánhatott volna. Nyüzsgött az élet, együtt volt az egész ház, a gyerekek kor szerint csoportosulva csapatokat alakítottak. Miki korosztályában csak lányok voltak, akikkel hajlandó volt játszani, ha minden kötél szakadt, de most a papírbálák megmozgatták fantáziáját és magányos felfedező módjára járta be a zord hegyvidéket, amelyet meredek kanyonok szabdaltak. Remek érzés volt a csúcsról végigtekinteni a tájon, amelyet sápadt fénybe vont a sárga holdvilág.

Reménykedett, hogy éjszaka majd őt is beosztják őrségbe. Amikor pisilnie kellett, egy nagyfiú átvitte őt egy másik terembe, amely szinte vaksötét volt, csak a távolban egy szűk ablakból szűrődött be kevés fény. A nagyfiú odavitte az ablakhoz és felemelte. 
Nagy meglepetésére a saját házukat látta, meg az utca egy darabját, de időbe tellett, míg a mocskos üvegkockák mögött felismerte. Annyira furcsa volt ez a látószög és annyira hihetetlen, hogy ebből a titokzatos föld alatti birodalomból közvetlen rálátás nyílik a jól ismert világra.

A papírbálák között remekül telt az idő. A családok átszóltak egymásnak, a gyerekek átugráltak egyik báláról a másikra. Estefelé az asszonyok elvonultak valami vacsorát összeütni és az ennivalókon az emberek testvériesen megosztoztak. A Sándor bácsi, akinek gyönyörű orgánuma volt és mint ügyvéd, amúgy is nagy tekintélynek örvendett, átvette a rádió szerepét. Híreket mondott, majd eldúdolta az esti mese szignálját és elmondott egy mesét. Miki sosem mulasztotta el meghallgatni a rádióban az esti mesét, de a Sándor bácsi előadásában az egész sokkal, de sokkal élvezetesebb volt. A robbanások ide alig hallatszottak, teljes biztonságban érezték magukat, nagyszerű érzés volt egy ilyen nagy család tagjának lenni.

Folytatódik...