Türkízű felmondás

Nem kellemes egy felmondást itt röviden, még csak szőr mentén sem megemlíteni. Ízét tekintve inkább kellemetlen, mint kellemes, inkább keserű, mint édes és inkább markánsan domináns, mint semleges. 

Felmondásomat, ha egy ízhez kellene hasonlítanom, akkor türkízt mondanék, éppen türkízt, a kedvenc színemet. Pólóm és bugyim volt ma türkízből rajtam, a szürke zoknimban kis türkíz foltokkal, mintegy kabalából és védelemül az előre nem látható, váratlan hatások ellen. A sprőd, nyersbe hajló, hirtelen felmondást a magam és a világ számára türkízzel próbáltam enyhíteni, mondhatni barátilag közvetíteni, egy olyan színvilággal, amely ha nem is csak az enyém, ám ha másokon látom - olyankor is az enyémnek érzem, és olyan ízzel, amelyet csak egy pihent agyú szójátéka teremthetett meg ennek a pár mondatnak az erejéig. 
Túl vagyok rajta, túl a türkízű felmondáson türkízekkel rajtam és az egy hónap kötelezően letöltendő időn innen. Órákkal később visszagondolva rá és visszapörgetve a történéseket, a párbeszédeket, a megjegyzéseket, talán nem is volt annyira szörnyű és kezdetnek megteszi. 
A mai türkízek lekerültek rólam, hogy másnap, harmadnap, ezentúl minden munkás napon egy-egy újabb türkízzel - színnel és ízzel - búcsúzzam el egy munkahelytől.