Véletlenül, közös Bächer-szeretetünk révén találtam rá
Katalin G. Furulyás írására, az Olvadt kristályokra Varázshegy nevű blogjában. Éppen ma. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy nekem ez a
legnagyobb ajándék idén Karácsonyra, ez az írás, rövid beszámoló, feszes
megfogalmazása, lenyomata egy napnak olyan hatással, ami alól az ember
képtelen kivonni magát, nekem legalábbis nem sikerül. Engem az Olvadt
kristályok erre a december végi ködös időre emlékeztet, amikor tejfehérségbe,
szürkeségbe burkolódzik a táj, egészének apró részleteit kívánja láttatni
csupán. Az egyik majdnem ilyen napra, múlt szombatra esett Bächer Iván
temetése, amelyet sikerült sajnos úgy összehoznom, hogy nem mentem el.
"Nem voltam ott, pedig nagyon gondoltam rá, aztán
kiejtette valahogyan agyam. A lelkem és szívem nem, mert azóta fáj, hogy miért
is nem mentem el, voltam ott, félig-meddig idegenül és mégsem, hiszen ismertem
őt művei egy része által, az író, gondolkodó, újságban megjelenő embert, az
ízesen, ahogy írt, úgy főzni imádó és ebből kifolyólag tudó embert. Nem voltam
ott azon a szombaton, de az Ön írása ha nem is helyettesíti, meg nem történtté
nem teszi elmaradásomat, azonban mindenképpen plasztikus lenyomatát adja egy
napnak, amely világosan ivódik be az emberbe, már-már maga előtt látja és még
azt képzeli, hogy ő maga is ott volt. Köszönöm szépen és ha megengedi, átvenném
az Ararat nevű blogomba." - írtam meg Furulyás G. Katalinnak a Varázshegy
nevet viselő blogjában. Dicséretes gyorsasággal válaszolt, amit ezúton köszönök
meg neki.
Ólmos idő van napok óta. Szürke, vigasztalan, sötét. Decemberes. Végül is itt az ideje. Mennek az órák, csak leadásra kerül minden, csak csendesedik a téboly. A mai szombat az első szabadságos. Éjjel végighallgattam az egész Diótörőt, idén bizonyosan nem jutok el, élőben nem látom. Döbbenten nézem a fákat, ekkora deret rég láttam. Ahogy a macskát ki-bezsilipezem látom, hogy öt centis burkolat fonja körül a folyondár indáit. Ennél tovább nem látni, hetek óta eltűnt a falu, csak néhol úsznak tompa fények a ködben.Morfondírozom elmenjek-e. Hideg lesz, sokan lesznek, a temetéseket jó megúszni, ha csak lehet, van hogy nem. Sokat kellett már végigcsinálnom. Egyre több hárult rám belőle. Utóbbiakon már minden. Alig maradtunk. Nehéz várni öreg, szélütött papra, ministrálni, ha muszáj, kevés a szolga. Állni a kocogós jégen, vagy ájult hőségben. Elparancsolni tántorgó sírásót, a hadra foghatók ingét legalább begomboltatni, fordíttatni lábhoz tett fejfát, a legnehezebb pillanatokban jattot csúsztatni…Aki csinálta, tudja, nehéz. Milyen nagyon nehéz megőrizni a maradék kis méltóságot.
Azért csak beállítom az órát, bár nem kell koránra. Verőfényre ébredek. Ahogy eszmélek, válok sóbálvánnyá. A napsütésben ott vakít a hetek óta nem látott, zúzmarás erdő. A kertben lévő fák ágai, gallyai, mint a kristálycsillárok üveglapjai szikráznak, gyöngyöznek. Megannyi apró, szivárványos vízcsepp, olvadás.
Idejében érkezem. Bemehetek a fasoron autóval. Komótosan szállingóznak a fekete kabátok a ravatalozó felé. Nincs rohanás, békésen sétál mindenki, legfeljebb, ha egy szál virággal. Békés az egész, békés és napsütötte. Ahogy nyitom a kocsiajtót hallom a zenét, zongoraszó. Mi lenne más. Csendesen, nyugalmasan gyülekezünk.
Félek azoktól a temetésektől, ahol nincs pap. Esik szét minden, lesz formátlan. Ember legyen, aki ilyen helyzetben meg tud szólalni, és még olyat is mond, ami érdemes, értelmes, sőt felemelő. Beszélnek aztán, szépen teszik, beszél az Író, persze jól. Nagyon jól. Aztán olvas a Színész, saját művet, Tőle. Talán ez a legjobb, kicsit mintha nem lennénk teljesen itt hagyva. Az értő olvasónép első mondat után beazonosítja, hallom ahogy a könyv címét mormolják mellettem, mögöttem. A sok nagyon jó közül az egyik legjobb. Az ember kisszerű nagyszerűsége, banálisan sorsfordító eseteink, torokszorító pitiánerségünk, nagylelkű önzésünk, hűtlen hűségünk, nyomorult botladozásunk, embertelen mégis szerethető emberségünk.
Még egy gyönyörű vers, üzenet azoknak, akik később járnak erre, aztán magasba szökik a vízsugár, a decemberi napfény játszik a vízcseppekkel. Megannyi olvadt kristály hull a földre. Elnyeli a csillogó fű.
Forrás: Varázshegy, Katalin G. Furulyás blogja, 2013. december 21., szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése