Bächer

Bächerrel többször találkoztam. Legelőször, amikor Mackó barátnőmtől kaptam ajándékba a Vándorbab című novella füzérét. Ételekkel voltak teli a lapok, kalandos kitalálmányokkal, leleményekkel, furfangos  ötletekkel és meglepő megoldásokkal. Egy férfiről nem is gondolná az ember, hogy ennyi ötletes, szellemes változata van, mondjuk a krumplilevesnek. De Bächernél volt, ha meggondoljuk, ki mindenkinek kellett megfelelnie, kedvére tennie a készülő étellel a családban.

Évekkel később már három Bächerre bővült a könyvtáram, a Vándorbab mellé magam vettem magamnak Bächer-novellásköteteket.
Újabb éveknek kellett eltelnie, hogy egy saját nevemre szóló könyvet kapjak ajándékba Frildi barátnőmtől. Elsírni ugyan nem sírtam el magam láttára, de elérzékenyültem. Tudom, hogy Bächernek egy voltam a sok ismeretlenül oda- és aláírandó nevek közül, nekem mégis nagy örömet okozott a dedikált Bächerrel Frildi figyelmességével, szeretetével.

Legutoljára a Láng Tékában a Pozsonyi úton botlottam, szabályosan és véletlenszerűen botlottam Bächerbe. Bementem ugyanis körülnézni a Láng Tékába. Órák alatt egy könyvesboltban bóklászva, képbe kukkantom magam az időközben megjelent újdonságokat illetően ugyanis, mi mindent vennék meg, ha megengedhetném magamnak, és amikor veszek valamit, mennyire keveset engedek meg valóban magamnak. Bächernél a polcon ismét rám kacsintott a Vándorbab karcsú könyvecskéje vonzó árával. Már legalább tízet ajándékoztam el belőle barátoknak, ismerősöknek. Mindig, amikor könyvesboltban járok, ha találok, veszek egyet, most is ez történt.

-          Nem akarja dedikáltatni az íróval? – kérdezte Éva, az üzlet tulajdonosa.

-          Miért itt van? – kérdeztem vissza alig értelmesen.

-          Persze, a szomszédban ül.

-          Hát, nem is tudom… – bukott ki belőlem az abszolút határozott válasz.

-          Na, jöjjön, odaviszem.

Mire felocsúdtam, ott álltam az élő, ülő Bächer előtt Évával egyetemben.

-          Iván, dedikálnád a hölgynek?

-          Mit írhatok bele? – pillantott rám Bächer.

A nevemet még ki tudtam nyögni, de többet sem. Egyszerűen letaglózott, hogy a nagy Bächerrel lehetek egy légtérben egy percet. Megkaptam a könyvet, megköszöntem, elköszöntem, és már ott sem voltam, még csak vissza sem pillantottam.

Azóta további könyvekkel gazdagodott Bächer nem is gyűjteményem, hiszen semmi tudatosság nincs abban, hogy mások, a többiek, bizonyos családtagok és barátok Bächer-könyvekkel ajándékoznak olykor meg, szereznek örömet, mintha tudnák, vagy legalábbis feltételeznék, hogy szeretem, én csak szerethetem Bächert.

Ennyi az én személyes Bächer-élményem, emlékem. Befejezettnek tűnik ez a kicsit odébb, mint középkorában fájdalmasan félbe hagyott torzó. Bächer hosszú betegsége után, mégis a maga váratlanságában ment el tegnap, nekem oly hirtelenül. Még nem is volt időm megszámolnom, hogy hol mindenhol és mennyire fáj, csak érzem.


"Iván ma elment! Nem volt váratlan és mégis!
Összeszorult szívvel nézzük most Orsival egymást!
Nélküle nehéz tovább elképzelni a Spinozát.
Iván a Spinozához tartozott, a mienk volt!
Nálunk állt először színpadon.

Ivánt még személyesen nem ismertem, de már rég rajongója, olvasója voltam. Mikor jó 10 évvel ezelőtt a Spinoza Színház nyitott, megkerestem és mondtam, szeretném őt színpadra állítani.  Csodálkozott, mert hát ő nem színpadképes. Ő író.

Nem baj, mondtam és a színpadra vonszoltam. De azt azért magam sem álmodtam, hogy Iván ilyen sikeres lesz.  2003 szeptemberében lépett fel először a Spinozában, legelőször a kutya-mazurkával. Ezt azután több száz előadás követte, fergeteges sikerrel. Kritikusok jöttek-mentek és próbálták megfejteni Iván sikerének titkát.

Mi ez?!  Iván csetlik-botlik a színpadon, fújja az orrát, hol motyog, hol kiabál, veri a széteső zongorát. És mégis sikeres?!! Igen, sikeres, mert hiteles! És mert bájos! De nem csak bájos!  Az asztalt is veri. Igen, veri, ha kell! Mégpedig helyettünk veri!  Ki fogja ezek után ezt helyettünk megtenni?! Kinek lesz ehhez bátorsága és morális tartása? 

Senkinek!
Iván legfőbb öröksége: nincs többé helyettesünk.
Magunknak kell az asztalt vernünk! Verni, ha kell!

Sándor Anna           
Véner Orsi"

(Forrás: Spinoza Ház Hírlevél, 2013.12.03.)