A szokás szerint alakul minden. Csak hazakerül minden, aminek kell. Idén a hétvége sokat segít. Elhatározom, hogy az idei beszerzéseket teljes mértékben leegyszerűsítem. Gyökeres redukálás. Hiszen egyáltalán nem ez a lényeg, micsoda marhaság ez az egész, rohangálás, cipekedés, a lényeg meg elsikkad. Hetek óta óriási dobozokat nyomnak a gyomromba, vesémbe a villamoson, metrón. Megértően próbálok kitérni előlük. Legalábbis csökkenteni az elszenvedett károsodást. Szombaton a temetés után átkerülök Budára, nem állítom, hogy tervezett útvonalon, de ha tervezem se lehetett volna szebb. A Margit hídon jövök végül, biccentek a Vígnél a Pannóniába, hát ez már így marad, ilyen elhagyatottan.
A Mammuthoz idegek kellenek, s nem nagyon van annyi. Sóvárogva nézem a Körút boltjait, pontosan tudom, mit szeretnék. Hátha megúszom. Nézem a parkolóhelyeket, reménytelen, az üzletek is ismeretlenek. Jó húsz éve itt szereztünk be mindent, ezekben az árkádokban, az akkor megnyílt butikokban. Régen volt, most ez már egy idegen világ. Húzok át Budára, de leginkább mennék már haza a faluba. De még muszáj, egy két alapvető dolog hibádzik.
Az egyik parkolóban 12 hely van, a másikban 17. Még egyszer átgondolom, muszáj. Elmerülök az alvilágban. Elég jól haladok. Meglepő módon találok eladót, kitart a nap nyugalma, bár nagy ára van. Kicsit átalakulnak a tervek, két óriási dobozt kéne egyensúlyozni a pénztárhoz, nincs ennek sok köze ahhoz, hogy hol lenne az ember igazán. Segítséget kérek, adnak. Mögöttem egy ezüstfejes bottal közlekedő urat kísérnek a pénztárhoz, költhetett rendesen. Kiemelt figyelemmel kísérgetik. Legalább nyolcvan, örülök, hogy kísérik, örülök hogy boldogult. Rugdosom a nehezebb dobozt a padlószőnyegen, a másikat szorítom. Sorra kerülök, előveszem a különféle utalványokat, a különféle címletekben, a táskám rettenetes bonyolult. Szegény éltes úr mögöttem türelmesen tűr. Nem tehet mást. Leszámolom, leszámolják, időbe kerül. Elnézést kérek tőle, udvariasan elhárítja, pedig látom rajta az idegeire megyek a bonjaimmal, meg a dobozaimmal.
Elküzdöm magam a garanciás pulthoz, nekem is segítenek. Gyorsak. Kérem, akasszák rám a két dobozt egyenlő elosztásban. Még próbálom megtervezni velük a legrövidebb utat a másik épület mélygarázsáig, de erre már nincs vétel. Ahogy a kis mozgólépcsőre fölevickélek, látom szegény idős úr elejtett mindent, pedig már nincs kísérője. Kaszál a bottal, de hiába. Teljes nyugalommal szemlélik a vele szemben üldögélő családok, unokák, senkit nem pattantanak. Próbálom tartani a nyugalmam, belátva, nem tudok visszamenni.
Még ezután jön a többi apróság, aztán a szupermarket. Legszívesebben sírva húznám magam a legutolsó kör után, már egy másik parkolóban. Meglett minden. Akkor úgy tűnt.
Huszonharmadikát végigfőzöm, sütöm, szépen kitartóan. Hajnalig tart, beleveszek, elfásulok, egyedül is maradok vele. Kényszeresen panírozok, ez a rendelvény. Nehéz elhinni, holnap, azaz ma folytatni lehet.
Aztán sikerül, a fene se tudja, honnan kapunk erőt. Próbálom az angyalhajat, ez már inkább egy gyöngysor kiegyenesíteni, újra és újra összegabalyodik, pedig szépen tettem el. Egyszer csak kiveszik a kezemből, boldogan adom át. Ez is egy kis csoda. Nem is kicsi. És feltesszük, újabb kegyelem.
Sorra akadnak a kezembe a díszek, van olyan, amelyik a dédanyámé volt. Apró pici, opálosra kopott darabok, megsimogatom őket, de nem teszem föl, előkerül a csodálatos arany-smaragd porcelánkanna, teáskanna, csepp az egész. Visszateszem a dobozba, kérdő tekintet kíséri a mozdulatomat. Több, mint százéves. Nálunk kutya, macska mozog. Nem ritka, hogy dől a fa, vagy hogy kisebb hajtóvadászat esik rajta, röpülnek a díszek. Nem kockáztathatok, az édes gombákat sem teszem föl, pedig az hatvanas évek. Vannak nálam már tényleg antik darabok is, de ezek a hatvanas-hetvenes évekbeli darabok a kedvenceim. Ezeket inkább őrzöm, valóban díszíteni a pótolható, nekem már megint csak kedves, újabb darabokkal szoktunk. Plüss almák, édes mackós gömbök, arany, ezüst, hó fújta szépségek, zúzmarás formák, csipke cseppek, óarany gránátalmamások. Ezt már magam szedtem össze, egytől egyig. Kicsit még aggódom, kinek tudom továbbadni. Mert ezeknek a hülye gömböknek akkor van értelmük, ha sok karácsony, sok közös emlék fűződik hozzá. Különben teljesen vicces, buta kis képletek. Giccsesek, persze, mitől ne lennének.
Tapogatok a doboz alján. Kezembe kerül a Kéményseprő. A Kéményseprő, jaj Istenem a Kéményseprő. Ezt feltehetjük, nem törékeny. Plüss, műanyag, vagy milyen. Klasszikus gyerekkori darab, nem dédanyai. Szerintem Felvidékről való, a Csehszlovák ipar darabja. Emiatt Kominyár. Minden családomnak volt felvidéki dolga, odavalósága, odakerültsége, onnan való elkerülése, gyökerezése. Sőt nyelve is, dédnagyanyám, akinek most óvom a dolgait mondhatta így, de vele ezen a nyelven és máson sem tudtam beszélni, mert nem tudtam elég gyorsan születni. Ezt a szót egy másik család tanította meg nekem, Kassán volt a Kéményseprős ház, amire utalva apósomat ijesztgették kicsiny korában.Sok fát díszítettünk együtt, akkor a Kominyár még nem volt nálam. Reszketős keze volt szegénynek, nehéz volt a díszítés, néha az volt a tétje leginkább, hogy ne legyen veszekedés, szépen lehessünk együtt. Talán sikerült. Most meg itt a Kéményseprő, a Kominyár, és rá is emlékezem.
Emiatt is jó készülni, így együtt. Jó tudni, itt a fa alatt, Lukács szerinti Evangélium szerint mindjárt olvas a családfő, és újra szépen hisszük, hogy megszületett a kicsi Jézus.
Forrás: Varázshegy, Katalin G. Furulyás blogja, 2013. december 25., szerda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése