Ha nem lett volna más, mint az a bizonyos tea, tegnapról a tea - mint kiderült -, szilva-vanília ízesítéssel, akkor is teljes lett volna az a két óra, amit a Miklóséknál töltöttem. Ültem a nappaliban a bőr ülőgarnitúrán, ittam, szürcsöltem, hörpöltem a teát, amely meg volt ízesítve, semmi sem hiányzott belőle. Igyekeztem minél jobban elhúzni a teázást, hogy hosszan tartson a teának az íze, az aromája, az illata, mely ugyan kicsit feltűnő lehetett részemről, éppen olyan, mint amikor az ember harminccal megy végig az úton, holott a dudáló többiek szerint ötvennel kellene.Ez a különleges, a valamikori hangulatokat, téli estéket visszaidéző tea, Van szilva-vaníliás teája is elegendő lehetett volna, hogy a majdnem váratlanul beesett vendég jól érezze magát náluk. De ott volt még a mazsolás, szárított déli gyümölcsökkel gazdagon megrakott gyümölcskenyér vagy kuglóf vagy őzgerinc félében kisült aranysárga piskóta tésztájú sütemény. Déli gyümölcsös kuglóf szilva-vanília teával.
Nem voltam éhes és szomjas sem. De amikor egy sem nem éhes, sem nem szomjas elé oda varázsolnak egy pillanat alatt önkényesen vagy éppenséggel véletlen szerűen elszórva tányérokat süteményre várva, csészéket Van szilva-vaníliás teáját ígérve, aközben az ember igen hamar rájön, hogy mégiscsak éhes, de leginkább szomjas. A tea, Van szilva-vaníliás teája annyira elvarázsolt, hogy máig nem értem, hogyan lehettem képes a kedves vacsorára szóló invitálásra (gyömbéres marhasült répakockákkal) nemet mondani, ami annyira, de annyira nem jellemző rám. Pár órával később visszagondolva a tegnap estére Miklóséknál, lehetett a sütiben valami, ami így elvette az eszemet. De a teában biztos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése