Fél és egész Miklósok napján

Miklós napján nemcsak hogy eszembe jutott, hanem tudom, hogy van egy egész és egy fél Miklósom.  Mindkettő távol van tőlem, és azt sem tudják, hogy gondolok rájuk, sőt róluk írok. Nem mintha kötelező volna névnapok alkalmával mindenkiről megemlékeznem, akik ahhoz a naphoz kapcsolódnak, én meg valamiért, valamióta, még mindig kötődöm hozzájuk.

Nem baj az, ha a névnap eszébe juttatja a testvért (Sándor Miklós), meg a volt főnököt, mára barátot, a fél és az egész Miklóst. És az sem baj, hogy pár sorban megpróbálom kifejezni, amit velük kapcsolatosan érzek. Voltam már sűrűbb liasonban mindkettőjükkel, leveleztünk például nem is keveset. Hogy az idő tette-e, vagy az örökös rohanás az egyik céltól a másikig, a fontosnak hitt és gondolt munkák elvégzése, vagy lassú öregedésünkben magunk is változni látszódunk, nem fejtem meg a fogas kérdést, de eltávolodtunk egymástól fizikailag, talán lelkileg is, ez utóbbiról magunk tehetünk.

Ezeknek a felemás, félig enyém Miklósoknak, az öcsémnek és két letűnt munkahelyem Miklósának névnapját nem hagyom figyelmen kívül, hanem csöndesen suttogom, hogy mi jó volt nagyon jó volt, s ami most van, lehetne más és kicsit több.

Ugye nem baj?