Mi maradt meg rólad nekem emlékbe? Egy kiszáradt toll, egy papírficni, egy fénykép, egy ajándéktárgy? Tőled egy beírás egy könyvben? Egy valami, mindegy hogy mi, csak valami? Semmi, bármint is kutatok magamban, körülöttem, a nagy semmi. Egy mondatod talán, egy mosolyod. A megjelenésed. A rohanásod. Mindig csak a rohanásod. Már akkor ugrófélben voltál, amikor még ott voltál, és valamit egyeztettünk, ami sürgős volt. Egy termelésben akad rendszerint valami, ami hirtelen kell, problémásabb, már tegnap későn volt. Most mennem kell, mondtad, és már ott sem voltál.
Szálkásan voltál sovány, amúgy is ilyen lehetettél, de a stressz, a rád nehezedő dologidő a soha véget érni nem akaró gondokkal, azonnal megoldásra váró problémákkal csak karcsúsíthattak rajtad. Nem mondom, hogy ettől voltál kopaszodó is, magas homlokod lenyúlt a tarkódon egybegyűlt világosbarna hajadig. Szemüveget viseltél, mely a rohanásban, a türelmetlen, menetkész álldigálásodban rendre lecsúszott az orrnyerged alá. Szúrós szemmel néztél, komolyan, barátságosan, vagy huncutsággal a szemedben, minden pillantásod az üveg mögül, vagy a keret fölül érkezett. Napi és nagyon jó kapcsolatban voltunk. Mondhattam volna órát is meg percet, te, a termelésvezető, meg én a logisztika napszámosa.
A munkahelyi mobilon az N. Gábornál tárcsáztam, hogy a gyárzúgásban halljad, vegyed fel, akkor kozmikusnak tűnő kérdéseket kellett veled azonnal megbeszélnem. Nem tartott sokáig, szinte magam előtt láttalak, futás közben is fejedben volt az egész termelés, úgy futott be a válaszod.
Mikor elért tegnap a hír, hogy pár napja meghaltál, mert hogy komoly beteg voltál, és hosszan tartó, súlyos betegség után kellett haladéktalanul és villámsebesen elmenned, hinni nem akartam a fekete írásnak, táncba kezdtek benne, egybe folytak a betűk. A Gábor, Istenem, a Gábor. Felötlött bennem magas, szimpatikus alakod, az N. Gábor jelenség, szobámba betoppanásod nyomán forgószélként támadt fontosság, sürgősség érzete, oldjuk meg és szállítsuk, haladjunk és mentél, most tényleg el is mentél. És sehol semmi tárgyi emlék. Egy közös munkahely, egy-másfél év az életünkből. Gondolatok és érzések, torokszorítás és fájdalom, egy nagy görcs, a levegőbe markolás ölelésként, és csak az üresség nyakon csípése. És, és, és egyszerűen a hinni nem akarás, hogy Gábor, már nem vagy, miközben bőven lehetnél. Bennem megvagy. Nagyon sokunkban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése