Ha becsukom az ajtót

Igen, ha becsukom az ajtót, akkor minden rendben van. Csak hárman vagyunk: a Tibrom, a lakás, meg én. Ismerős közeg. Tudom, hogy hol az ajtó, meddig a falak, és az ablakon is fény áramlik be nappal. Ha nyitva hagyom, a külső zaj  is beszüremkedik. Amikor lehúzom a redőnyt magunk maradunk: a Tibrom, a lakás meg én. Nem nyomorítanak a világ problémái. Nem látom a felém nyúló könyörgő kezeket. Nem azon gondolkozom, hogy ez itt most igazándiból ennyire nyomorék, vagy csak a nyomorék-maffia beszervezett tagja. Nem aggaszt, hogy vasárnap nincs bolt és elfelejtettem a tejet megvenni. Akkor esszük, ami van, tetszik, nem tetszik,  sütni meg kelt tésztát nem sütök. Tibrom, a lakás meg én a béke szigete a kint háborgó viszonyok tetején. Becsukom az ajtót, jól be is zárom és azzal kizárom, ami amúgy az agyamra megy. Azt a sok hülyeséget, ami itt történik. Azt a sok birkát, amely fűként kajolja jó étvággyal a millió butaságot. Azt a sok dumát, amivel jól lakatnak, pedig igazándiból másra volna szüksége testnek, léleknek, az ember valójának. Becsapom azt a rohadt ajtót, hadd dörrenjen. Maradjon kinn minden és mindenki és csak az jöjjön be velem, amiket és akiket én akarok. Csöndet, nyugalmat és békét arra a hétköznap estére meg a hétvégére, egyszóval minden napra. Meg akarom őrizni magamat magamnak és normálisnak. Kinn tombolhat minden, szél, vihar, meg egyebek, lehet békétlenség, értetlenség, kiegyensúlyozatlanság, éhezhetnek bármennyien, vonulhatnak föl s alá, vitatkozhatnak, mondhatják, hogy Einspruch, vétó hogy csak úgy zakkan, családok és barátságok mehetnek szanaszéjjel, zárt ajtók mögött, benn vagyok, magamban, jó társasága magamnak és gondolataimnak. Mit együnk vacsorára? Maradt-e rezsicsökkentetten, adóktól terhelten egyáltalán vacsorára való? Menjünk-e színházba? Moziba? Ki van csukva. Akad-e még színházra, mozira való? Hova kirándulunk a hétvégén? Eszünk közben egy lángost? Egy lángost ketten? Na jó, legyen egy fokhagymás, a másik meg sajtos-tejfölös. Szent a béka. Akadnak tervek. Idén sem megyünk Rómába. Álmodozni, ide-odatologatni azért csak lehet, megnézem a facén a Rómáról megosztott fényképeket, az is valami. Akkor az most olyan, mintha láttam volna, pipa, teszik. Bevágom az ajtót magam mögött és kulcsra zárom. Se ki, se be. Csak akit magam is jónak látok. Megszűröm gondolataim mellett a világomat, s ki velem lehet. Azért kicsit kitelefonálok, megkérdezem anyámat, hogy van, amikor végre megvan. Felhívom Frildit, minden O.K.-e. Skype-ozom egyet a gyerekekkel, egybekötjük magunkat Eszterrel, Dáviddal, Danit is látom ide-odamászkálni, néha ő is beleszól. Ez olyan, mint régen, családi kupaktanács, boldog, békés, együtt, öten az egyben, egy kupacban, hihetetlen. Amikor bezártam magam mögött az ajtót, benn mesés dolgok születnek, életem újabb mederben folyik tovább, és ha kellően süket, vak és néma vagyok, nem hallom a külvilág nyüszítését. Nem hallom, csak tudom, hogy van. Bármit is csinálok, bevágom, becsapom, becsukom az ajtót, rá is zárom az összes zárat, hevederzárat, lakatot, becsukhatom a szívemet, leereszthetem a lelkemet, süketté, vakká, némává tehetem magam, az a rohadt világ a világból akkor is belopódzik, beszüremkedik, besurran, belépeget, besétál, bejön, belém mászik, működik, csináljak én bármit.