Anikó Hentes tokánya

Talán azért hívják Hentes tokánynak, mert minden hozzávaló egy helyen, a hentesnél volt megtalálható, úgy mint sertéshús, füstölt sonka, szalonna, még uborka is akadhatott egy hentesüzletben. Nem tarthatott soká, hogy valaki mindezt összevegyítse, jól megfűszerezze, szaftját épp annyira hagyja meg, hogy a kíséretében helyet foglaló tört főtt krumplit hozzánk hasonlóan bolondítsa meg, mint tette ezt velünk Anikó a mai főételének segítségével.
Az is megtörténhetett, hogy egykoron Báró Eugen Hentes kiadhatta szakácsának az ukázt, hogy találjon ki végre valami újat, elege van a folyton váltakozó, unos-untalan ismétlődő harminc ételből, amit felszolgál. A szakács, aki féltette az állását, és valljuk be, hogy nem sok fantáziával áldotta meg az Ég, a piacon összetalálkozott a szomszédos kastély szakácsnéjával, akitől egy óvatlan pillanatban megkérdezte, mi jót főz mára az urának. A szakácsné, akinek ideje alig volt, annál gyorsabban beszélt, vetette oda kutyafuttábban, hogy maradt egy kis hús, kis szalonna, a füstölt sonkának is a vége, kár volna kidobni, összefőzi őket, csak kellene valami, ami különleges ízt kölcsönöz az egésznek. Éppen a savanyúságos árus mellett loholtak el, amikor a szakácsnénak szemébe ötlöttek a szép nagy savanyított uborkák, megtorpant. Egy életem, egy halálom, megpróbálom, gondolta, gondolatát nyomban tett követte, és vett egypár jól megtermett savanyú uborkát, jól jöhet még az asztalra. A szakácsnak sem kellett több, összevásárolta, mit a szakácsnőtől hallott, a savanyított uborkáról sem feledkezett meg. Haza térve az egészet összeaprította, egybefőzte, a savanyú uborkát az így elkészült szaftos ételbe a legvégén belemetélte.
Mikor Báró Eugen Hentes a hús-uborka egyveleg szaftját a krumplival felitatta, nem átallotta az utolsó szaftcsöppet is ujjával felszedegetni, onnan leszopogatni, annyira elnyerte tetszését az új étel. Ha valaki kívülről hallgatózott volna az ajtónál, cuppogás hangjai, elégedett böffentésekkel megszakítva, ütötték meg volna a fülét. Báró Hentes behívta szakácsát és megkérdezte, ugyan hogyan hívják az ételt, mit éppen felszolgált, mert ilyen finomat nem is emlékszik, mikor evett utoljára. A szakács, aki elutasításra, dorgálásra számított leginkább, bárgyún bámult az urára, és csak annyit tudott hirtelenjében kinyögni, hogy ez a Hentes szelet, Önről neveztem el, uram.
Így eshetett meg, hogy a Hentes szeletből Hentes tokánnyá avanzsált Anikó által készített étel ma osztatlan sikert aratatott kétszemélyes asztaltársaságunk körében.Nem beszéltünk össze a néhai Báróval, de az ételt jó étvággyal, nagy lelkesedéssel ettük végig, a szaftot a krumplival felitattuk, s bizony a maradék maradékát is a tányérról ujjainkkal?, nyelvünkkel?, illik, nem illik, az utolsó utáni csöppig eltűntettük. Ha történetesen holnap is Anikó Hentes tokánya kerülne valamilyen varázslatos úton-módon az asztalra, nem kétlem, hogy gondolkodás nélkül a legutolsó csöppig nyalnám, hogy a kutyának még véletlenül se jusson belőle.