A paradicsomlevesben két dolog a legnehezebb. Eltalálni a színét, amely sem nem a vér színe, de még a piros labda pirosa sem, meg a napraforgó narancsa, hanem pontosan olyan, amilyennek Anikó a boszorkánykonyhájában kikeveri. Anikós pirosas. A másik nehézség, amely a paradicsomlevest ide közibénk, földi halandók közé húzza, az az íze. Nem egykönnyű úgy megízesíteni, hogy az mindenkinek a szája íze szerint való legyen. Ne fintorogjanak az édesszájúak, hogy mennyire nem édes, és az édeset nem szeretők se kritizálgassák túlzott édességéért. Anikó a paradicsomlevesével telibe találja mindkét válogatós fajtáját az étkező sokadalomnak. Az édeset szeretőnek eszébe sem jut a kihelyezett cukorszóró után nyúlni utánpótlásként, az édeset távolról szemlélők pedig láthatóan élvezettel lefetyelik föl az elébük helyezett Anikós pirosas levest.
És a betűtészta sem hiányozhat. Ha nincs a paradicsomlevesben betűtészta, akkor az már nem is igazi paradicsomleves, vagy készítője elbliccelte az iskolát, amikor a paradicsomleves rejtelmeit oktatták, fiaim, lányaim, a paradicsomlevesbe más, mint betűtészta nem való. Ha nem kapható vagy sehol sem lelitek, akkor inkább neki se álljatok. Az a minimum, hogy a nagyérdemű paradicsomleves fogyasztó ki tudja rakni egy kanálnyi – a levesben felúszó – betűtésztából, hogy szeretlek. Tegnap Anikó paradicsomleveséből nekem három kanálkísérletre az jött ki hogy: isteni paradicsomleves. Igaz, kicsit el kellett eresztenem a fantáziámat, hogy ezt is olvassam ki belőle, hiszen a betű dzsumbujban dé helyett pé betűt dobott ki nekem valamelyik merítés. Így történhetett, hogy isteni parapicsomleves kerekedett ki a random betűkből, de mindegy. Nagyon korai gyerekkoromból tetszhetett ismerősnek az elnevezés, amikor a kezdő beszélő totyogós még átírja a magyar szavak és kifejezések szótárát paradicsomról jelen esetben parapicsomra. Aki akarja, az megérti. A környezetemnek és nekem akkor sem volt gondom vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése