Miből áll úton Kemence felé Bernecebarátiban valahol odamenni az idegen kerítéshez, átnézni rajta, az érinthető távolban megpillantani a valakinek a füvét majszoló birkákat. Rám bambulnak, bégetnek, nem is kicsit, nem is együtt. Anyám szeret benneteket, szereti gyapjas bundátokat, imádja a húsotokat, közlöm velük, mintha legalábbis értenék. Ő már nem jöhet birkalesőbe, nézlek helyette is benneteket. Hogy elmesélhessem később neki, az utam során birkákat láttam, nem is egyet, rögtön egy tucatot. Ettek és bégettek, butuska szemeikkel meredtek rám, stressz mentes egy elfoglaltság.
Megfordulok, hogy a mögöttem magasodó Bernecebaráti katolikus templomában gyönyörködjem. Fekvése kiváló, a település fölé emelkedik tiszteletet parancsolón, így kora délután láthatóan zárva.
A birkák és a templom között pincesor, a domboldalba ágyazódva. Éppen méretesek, kellemesen hűvösek, bejáratuk előtt faasztal fapadokkal. Ebben az időben, ezen az órán csupán egyetlen pincének tárva nyitva az ajtaja. Az asztalt előtte két férfi üli egymással átellenben, közöttük félig töltött poharak, boroskancsó átlátszó fehér borral. Oda köszönök. Sosem érdekelt, hogy a férfinek illik-e előbb. Már nem is tudom, melyik bátortalan mondatomra invitálnak oda az asztalukhoz. A soványabb-magasabbikból dől a szó, ismerősként üdvözöl, pedig soha addig nem találkoztunk. A másikból kicsit a kelletlenséget, önkéntelen távolságtartást olvasom ki, mint aki nem szándékozott idegennel megosztani asztalát, borát, társaságát és idejét. Azután csak-csak belendül a beszélgetés. Kiderül, hogy MM, azaz Menyhárt Miklósé a boros pince. Benne a bor is az övé. A gazdagon faragott bejárati ajtó, az asztal a padokkal, a borospince fa berendezési tárgyai, borításai is az ő fafaragó kezeinek munkája. A borospince falai pedig - addigra oda is beinvitált - telides teli vannak rakva a legkülönfélébb mintázatú téglákkal. Elámulok, elakad a lélegzetem, valami gyönyörűség ez a mintás téglagazdagság, mindig is szerettem ezeket a dombor nyomott téglákat. Bélyeges téglák, magyarázza Menyhárt Miklós, akit láthatóan tűzbe hoz, hogy hobbijáról mesélhet. A polgármesteri hivatalban most kiállításom van. MM nem túl bőbeszédű, de kiderül, hogy a bélyeges téglákból, amelyeket felkutatott, megvett, gyűjtögetett, utána nézett, a történetüket a jelennek meg az utókornak meg is írta. A bélyeges téglákkal foglalkozó társakkal mind a mai napig csereberél, tartja a kapcsolatot. Nézem, miközben hallgatom az egyre jobban a kedvenc témájába belefeledkező Menyhárt Miklóst, akit egy ártatlan, hozzá nem értő kérdés, megjegyzés is tovább sodor a mondandójában. Tahiban egyes téglakerítésekben látok elszórtan bányászati szimbólumokkal díszített, ezek szerint bélyegeseknek nevezett téglákat, mondom. Ilyenekre gondol? És már mutatja is szóba jöhető mintázatokat a pincebelsőn. Öröm viszont látni itt, a számomra addig ismeretlen Bernecebarátin, addig sosem hallott Menyhárt Miklós, borász, fafaragó, bélyeges téglagyűjtő, település- és bélyeges téglatörténet író, ki tudja még mi mindenhez értő ember boros pincéjének falán a tahisi kerítésekben is olykor fellelhető bélyeges téglákat.
Menyhárt Miklóssal való véletlen találkozás óta jó ismerősként üdvözlöm a bélyeges téglákat kerítésekben, falakon, belső díszítésként, bárhol is járjak az országban, világban. Lencsevégre kapom, Menyhárt Miklósnak megküldöm, ahogy ezt az írást - tiszteletem jeléül, emlékül. Nem felejtem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése