Negyvenegynéhány éve voltam teenager. Családban élő gimnazista, egyetemre készülődő. Tudhattam külföldi, amerikai pop eseményekről, fesztiválokról. A káros nyugat termékei, sulykolták, nekünk nem való. Bele se gondoltam, milyen lehet odaát nézőnek lenni. Cool. Én is kiszabadulhattam volna valamilyen úton-módon, nem tudom hogyan Amerikába egy popfesztiválra. Az elhatározás, nyomában a képzelet a legtalálékonyabb megoldásokat szülik. Megrészegíthetett volna a nagy szabadság és a nagy szabadosság. Zene, tömeg, hozzám hasonló fiatalok. Elvadultak, póráz nélkül. Háttérben a szűnni nem akaró zenével, bömböléssel. Az ember a saját benső hangját sem hallja. A másikét igen, gyere, szívjál egy kicsit. Sosem szívtam, sem cigit, sem egyebet. Ne, ne, vagy mégis. Mikor máskor, ha nem most.
Megfáradt szemekkel láttam most Eszterben akkori önmagamat. Egyszerre sajnáltam és véltem érteni, miért tette, amit tett. Én is kipróbálhattam volna merő kíváncsiságból a kábszert, érezhettem volna a könnyűséget, a korláttalanságot, a minden mindegy, a most irtó jó lebegő érzését. Már megérte az a pár perc, ha néhány óra, annál jobb.
A Víg páholyában estére fáradságtól kótyagos fejjel dúdoltam, ringtam Presszer zenéjére, énekeltem Adamis szövegét. Mintha ott sem lett volna az egykori és mostani önmagam között az a negyvenvalahány év. Van, ami örök.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése