Kárpáti Lóránt Máté: Egy valódi "muzsikus" a süllyedő hajón

Sándor Erzsi, a Sándor. Ő hívja így magát sokszor, én meg leírom ide, hogy a Sándorban eddig még sohasem csalódtam. A Sándort elég messziről szeretem már egy jó ideje. A Sándor éppen olyan, mint amilyennek nagyon sokunknak lennünk kellene: tök természetesnek, nyitottnak, érdeklődőnek, bölcsen szókimondónak, fájón őszintének. Ezt tudja a Sándor, meg azt is többek között, hogyan írjon meg valamit cikkben, regényben úgy, hogy az megragadjon, hogy mosolyogjunk, röhögjünk egy jót közben humorán, sajátságos világlátásán, vagy rökönyödjünk meg és háborodjunk fel, ne gondoljuk, hogy minden tök rendben van csak azért körülöttünk, mert burokban élünk. A Sándor egyéniség, amire és mindenre, amit eddig róla írtam itt és az Ararat legkülönbözőbb pontjain, csak csúfondárosan mosolyogna, tudom. Ugyan már, ne túlozz, hallanám közben a hangját, azzal a jellegzetes hangsúllyal, rá jellemző hanghordozással, a fele sem igaz, és különben is lapozzunk. Találkoztunk már, beszéltünk is, távolról ismerem, töretlenül elismerem, és ahogy ismerem, igen, biztosan ezt mondaná: lapozzunk.

"Pályafutását színésznőként kezdte, mely foglalkozását több mint egy évtizedig űzte, egy laza kanyarral mégis újságíró, majd pedig a Magyar Rádió munkatársa lett. Azt mondja, rádiós sikereit nem a pályakezdők szemérmességével nyugtázta: csinálta, amit jónak gondolt, miközben kiélvezte tehetségét. Riportjaival igyekezett emberközelivé tenni az elesettek ügyét. Szíve szerint folytatná a munkát, csak most éppen nincsen rá tere. Kárpáti Lóránt Máté beszélget Sándor Erzsivel a fogyatékosság társadalmi megítéléséről, az MTVA elleni peréről, és arról, miként lehet egy börtönviselt cigányasszony jogaiért kiállni.

Egyszer egy interjúdban azt mondtad: az ember azért lesz színész, mert szeretethiányos, meg sikerre vágyik. Ma is így gondolod?

Persze. Rengeteg ilyen kisgyereket ismerek. Valami hiányzik az életéből, akkor elmond egy verset a nagynéniknek, akik ettől elájulnak, tapsolnak. Kész a siker. El is kezdi ezt hajtani. A siker legkönnyebben elérhető módja gyerekkorban az, ha szerepel az ember. Nagyjából elviselhetetlen gyerekek ezek a szereplősök, én magam is ilyen voltam. Felteszem, engem sem lehetett elviselni.

Ki lehet ezt nőni?

Egyáltalán nem, csak kezelni lehet, illetve mederben tartani. De nagyon sokan nem képesek rá, nyilván én sem. Azzal hízelgek magamnak, hogy jó ideje kezelni tudom már ezt a problémámat. Nem biztos.

Mit csináltál azelőtt, hogy színésznek álltál?

Semmit, gimnazista voltam, aztán fölvettek a főiskolára. Elvileg egy évet dolgoztam.

Elvileg?

Igen, mert nem tudom, mit csináltam. A Népművelési Intézetben voltam, de nem tudom, mi. Engem nem az érdekelt, csak a Színművészeti Főiskola.

Nem kevés ideig, tizennégy évig voltál színész Kecskeméten, illetve Miskolcon. Miként kerültél ezután a Magyar Rádióhoz?

Nem mentem volna oda, ha nem adódik egy lehetőség, amikor éppen elmentem gyesre, mert untam a színházat: nem adott annyi örömöt, mint amennyit vártam tőle. Azt gondoltam, majd Budapesten leszek színésznő. Miközben kapcsolatokat próbáltam keresni, egy rádiós ismerősöm megkérdezte, nem akarok-e a rádióban riporterkedni. Volt időm, gondoltam, miért ne akarnék.

Gyorsan lettek sikereim, és jól állt nekem, amit csináltam. Felelőtlenül lehettem pályakezdő, nem érdekelt a hierarchia, nem tagozódtam be. Nyilván nagyképű, nagypofájú voltam, de tehetséges is. Közel 40 éves pályakezdőként nem volt bennem semmilyen szemérem, és nem tiszteltem senki nagyságát. Közben sokat tanultam másoktól, de nem terheltem magam a hálával.

Soha nem fordult meg a fejedben, hogy esetleg a tévében is kipróbáld magad? Az ember azt gondolná, hogy egy színésznek talán könnyebb volna a színpad után kamera elé állni.

Nem érdekelt. A színházban az ember csak akkor tud jó lenni, ha körülötte mindenki jó. Ujlaki Dénes, aki nagyon jó barátom volt, röviden úgy szokta ezt mondani, hogy nem mindegy, valaki szarban zseniális, vagy zseniálisban szar. Ezért nem akartam televíziózni, mert az a mámor, hogy én a rádióban egyedül vagyok a mikrofonommal, és az van, amit én csinálok, még egy hangmérnöknek sem vagyok a kezében, teljesen rabul ejtett. A tévézés közös kompromisszumait nem akartam megkötni.

Mesélj egy kicsit a rádiós munkádról. Milyen műsorokban dolgoztál? Volt-e, akivel kifejezetten szerettél együtt dolgozni?

Mi nagyon kicsi szerkesztőség voltunk. Kifejezetten az esélyegyenlőséggel, illetve esélyegyenlőtlenséggel foglalkoztunk, meg kultúrával. Ebben jól elfértem az ügyeimmel: fogyatékos üggyel, nők ügyével, újkori történelemmel, színházzal. Más-sáv, illetve Mássalhangzók szerkesztőségnek neveztük el magunkat. Hétfőtől péntekig egyórás adásaink voltak, amíg fel nem szántották a Petőfi Rádiót. Jó volt ehhez a közösséghez tartozni. Az akkori rádiós viszonyokra jellemzően,

eredetileg Titanic-sávként indultunk, mert a főszerkesztő szerint teljesen olyanok voltunk, mint a Titanicon a zenekar. Fölül játszanak, miközben alul már betört a jeges ár.

Maradt egyáltalán valami ebből a „zenekarból”, vagy végleg elsüllyedt a hajó?

Semmi sem maradt. Szétszéledtünk, mindenki keresi a helyét. De egymás szemébe tudunk nézni, azzal nincs gond.

Az életrajzodból kitűnik, hogy hátrányos helyzetűekről szóló fogyatékos-ügyi műsorokat készítettél. A gyermeked vaksága tett ennyire érzékennyé, vagy már korábban is a szíveden viselted az elesettek ügyét?

Nem voltam még rádiós, mikor Tomi megszületett. Én amolyan igazság bajnoka voltam egész életemben: ki tudtam állni olyan emberek mellett, akiknek szerintem igaza volt. Mások érdekeit mindig sokkal könnyebben képviseltem, mint a sajátomét. Az igazságtalanságokat nehezen tudom elviselni. Nem is szoktam. Beleszólok mindenbe.

Egy-egy riportod után az adott élettörténetet meddig követted nyomon?

Amit igazán végigcsináltam, abból nem lett anyag. Az ember vagy riporter, vagy jogvédő. Volt egy cigányasszony, aki megkeresett azzal, hogy tartozik neki az egészségbiztosító, és nem fizették ki, mert meggyógyult. Mire kiállították róla a papírt, addigra megtalálták a következő rákját, tehát vissza kellett volna kapnia azt az ellátást, amit elvettek tőle. Talán már rég meghalt, de tudom, hogy nekem köszönheti, hogy az utolsó pár évében kapott ellátást.

Egy másik alkalommal így szereztem vissza egy cigányasszony kislányát egy nevelőintézetből. A nő 7 hónapot ült börtönben, majd amikor szabadult, nem engedték ki vele együtt a kisgyerekét, holott arról a gyerekéről tudta a legtöbbet, hiszen azzal a gyerekével együtt ült hónapokon keresztül. Elmentem az ombudsmanhoz, a gyámügyhöz, mindent végigjártam. Mégsem lett belőle anyag. Valamit talán megírtam belőle, a Népszabadság hozta le, de ott húzták a szájukat, hogy egy börtönviselt cigányasszony jogaiért nehéz kiállni… Hát, lehet, hogy nehéz, de valakinek ezt is meg kell tennie.

Két éve jelent meg a Szegény anyám, ha látnám című könyved. Bevallom, rendkívül megható, de annál lélekemelőbb volt. Ennek megírása is illeszkedik abba az ívbe, hogy fontosnak tartod, hogy kiállj a tolerancia és a humánum mellett?

Ez jól hangzik, de egy pillanatig sem gondoltam erre. Nyilván én is intoleráns és kibírhatatlan vagyok. Természetesen egy csomó dolgot nehezen viselek, csak épp nem azokat, amiket az emberek nagy többsége. A gyerekemmel kapcsolatban az érdekelt, hogy miként lehet egy fogyatékos embert a lehető legszabadabbá nevelni. Szerintem erről sokat tudok, ezért is írtam le szívesen.

Szerintem tudatosítani kell a szülőben, hogy nem ő fogyatékos, hanem a gyereke. Nem abból kell kiindulni, hogy úristen, én hogy tudnék így élni. Tudom, hogy pokoli, de mégsem a szülőkkel, hanem a gyerekkel történik. Neki kell megadni a lehetőséget, hogy tudósítson az állapotáról, beszéljen önmagáról, nekünk meg el kell tudni fogadnunk. Nem élhetjük le az életét helyette. A szülő csak kísérője a történetnek, de a valódi történet a gyereké.

A fiadról egy interjúban azt mondtad, hogy nagyon önálló lett. Valóban rocktörténész lett belőle az ELTE-n?

Történész szakot végzett, és magát tartja rocktörténésznek, mert ebből írta a szakdolgozatát, majd átjelentkezett mesterképzésre. Jelenleg el van foglalva a kőbányai rocksulival.

A könyvből tisztán látszott, hogy Tominak mennyire sokat jelentett mindig is a zene és a gitározás. Jól gondolom, hogy ez a szenvedélye még mindig megvan?

Abszolút. Eleve a kőbányai rocksulit választotta volna, csak annyira magas pontszámai voltak, hogy nem akarta veszni hagyni. Gitározik éjjel-nappal, dalokat szerez és zenekara van, a Davies Korner.

Tíz hónappal édesanyád halála után nálad is ugyanazt a betegséget állapították meg, mint amiben ő elhunyt. A gyógyulásról azt mondtad egyszer, hogy az nem úgy megy, hogy az ember odavetni magát az orvosnak, hanem más is kell hozzá. Minek tulajdonítod, hogy meg tudtál gyógyulni?

Egyfelől a szerencsének. A gyógyulásnak persze van biológiai, fizikai, kémiai magyarázata, de biztosan tudom, hogy sok lelki oka van, ha az ember rákos lesz, ahogyan annak is, ha meggyógyul. Azt hiszem, a legtöbb, amit az ember tehet saját magért, ha szembenéz azokkal a problémáival, amik miatt a betegsége nagyrészt kialakult.

Amikor azt mondom a NolTV-ben, hogy az ember nemcsak odadobja magát az orvosnak, hanem együtt kell vele működnie, akkor feltételezem, hogy az orvos kíváncsi rám, nem csak a betegségemmel van elfoglalva. Én nem csupán egy rák vagyok, hanem egy ember, aki azt a rákot produkálja. Nem lehet csak a betegséget meggyógyítani, engem is muszáj. Nekem egy olyan „rákász” (Sándor Erzsi szótárában ez a kifejezés jelöli az onkológusát) jutott, aki meg akarta spórolni ezt a párbeszédet, azonban viszonylag hamar rájött, hogy velem nem fog másképp menni. Sokat tanultunk egymástól, ezt az iskolát együtt jártuk ki.

Talán nem titok, hogy amikor az interjúnk időpontját egyeztettük, épp a bíróságon volt dolgod. Ha jól tudom, évek óta pereled az MTVA-t. Pontosan miért, és hol tart most az ügy?

Azért pereltem be, mert úgy érzékeltem, hogy engem nem alkalmatlanság miatt, hanem politikai okok miatt rúgtak ki az MTVA-tól. Fontos leszögezni: nem úgy kell érteni a politikai okot, hogy én bármilyen módon a saját anyagaimban képviseltem volna valamilyen politikai nézetet, például hogy hajrá Lenin, éljen Marx, de az ellenkezőjét sem. Egyszerűen úgy érezte az éppen akkor regnáló MTVA vezetőség, Gazsó L. Ferenc és társai, hogy a témaválasztásaimban, megszólalásaimban képviselek egy olyan irányt, amit ők nem szeretnének.

A bíróságnak ki kéne mondania, hogy engem az általuk vélelmezett politikai nézeteim miatt rúgtak ki, amiatt mosták fel velem a padlót egy éven keresztül, vettek le a műsorokról, nem engedtek szerkeszteni és műsort vezetni, és csak 8 perces riportokat készíthettem. Elpereskedünk egy ideig, szerintem látni fogom még Strasbourg nevezetességeit is.

Mit gondolsz a kormány jelenlegi társadalompolitikájáról?

A kormány „filozófiája” az egyik napról a másikra élés, az, hogy mindig azt mondják, ami a legtöbb szavazatot hozza, és abba rúgnak bele, aki a legelesettebb. Bogár László, a kormány ideológusa megmondta: a süllyedő hajóról mindig ki kell dobálni azt, aki a ballaszt. Ez zajlik most. Meg akarnak erősíteni egy nagyon vazallus, a középnél talán valamivel magasabban kvalifikált réteget, amelyik rettenetesen hülye, szikrányi együttérzés sincs benne, és nagyon hálás az anyagi kiváltságaiért. A többiek mehetnek a levesbe. Ezt értem. A döntéshozók gőgjét nem értem. Hozzák a szociálisnak hazudott intézkedéseket és úgy tesznek, mintha az ő nyakuk nem törhetne el, nem eshetnének le a lépcsőről, nem vakulhatnának meg, nem kaphatnának stroke-ot vagy infarktust. Mintha örökké fiatalok és megvásárolhatóan egészségesek lehetnének. Közülük egyik sem gondol bele, hogy a következő pillanatban valami szörnyűség történhet nemcsak vele, de a gyerekével is. Akivel persze ne történjen ilyesmi, de azt most már nem bánnám, ha ezekkel a döntéshozókkal egy kicsit történne.

Amikor Harrach Péter arról beszél, hogy a szegények azért nem esznek reggelit, mert nem szokásuk, olyankor szeretném, ha Harrach Péternek is kialakulna ez a szokása.

Most mivel foglalkozol, hol dolgozol? Van-e más olyan művészeti ág a színház mellett, ami érdekel?

Boldogan járok hangversenyekre, olvasok, edzek, nem tudom. Most a Centrál Színház PR-munkáját segítem, de amióta nincs rádió, kisegítő tevékenységekből tartom fenn magam.

Hol és hogyan képzeled el magad mondjuk öt év múlva? Van-e olyan, amit mindenképpen szeretnél elérni vagy kipróbálni?

Nem tudom magam elképzelni 5 év múlva ennél rosszabb helyzetben, holott lehet, hogy rosszabb lesz. Nem bánnám, ha biztonságosan hátrébb tudnék vonulni a közéletből, a közélet izgalmaitól. Szeretném, ha nem lennék ott minden tüntetésen.

Nem szeretnék Orbán takarodjozni 5 év múlva, azt szeretném, ha addigra már eltakarodna. De mást takarodjozni sem akarok. Persze ehhez kellene a polgári jólét, amire esély sincs. Hacsak hirtelen nem nyerek a lottón, nem fogom tudni megteremteni azt, amitől biztonságban lehetnék. Úgy terveztem, hogy a Magyar Rádióban maradok a nyugdíjam első másodpercéig, matatok a műsoraimon, amiket addigra már nagyon fogok unni. Hát, ez nem jött be. De nem akarok már túlmozgásos lenni, nem akarok benne lenni mindenben, folyamatosan hangoztatva a véleményem. Jó lenne, ha mindezek lekopnának rólam.

Felmerült már benned, hogy mi lenne külföldön? Hogy itt hagyd ezt az egészet.

Nem, mert ha felmerülne, az azt jelentené, hogy olyan fokon bukott meg az ország, hogy képtelenség benne tovább élni. Ha zárolják a bankbetéteket, vagy embereket lőnek az utcán, mert cigányok, zsidók, hajléktalanok vagy munkanélküliek, ha polgárháborús helyzet lesz, akkor el kell innen menni. Persze lehet, hogy már most ilyen a helyzet, csak én még nem vettem észre. Anyám, aki 1919-ben született, teljesen átlátta az 1944-es időszakot. Sokszor kérdeztem tőle, mi a szarért nem mentek el innen az elején, és azt válaszolta: „A nagy dolog nem az, hogy az ember fölszáll az első vonatra, ami elmegy, hanem hogy az utolsón még rajta legyen”. Mondanom sem kell, hogy nem volt rajta.

Tényleg borzalmas lenne, ha menekülnöm kéne. Ráadásul hatvanvalahány évesen ki a fene akarna tőlem bármit is egy külföldi országban, arról nem is beszélve, hogy az itt többszörösen ellopott magán- és állami nyugdíjamat sem tudnám magammal vinni. Simán eljuthat ez az ország a polgárháborúig, de hátha nem. Viszont ahogy ismerem magam, ha úgy alakul, közel leszek az első barikádhoz."

Forrás: Facebook/Nullker