Ma van az egyik barátom születésnapja. Nem sok emberről mondhatom el, hogy a barátom. Róla elmondom, mert a közös múltunkban odáig fejlődtünk egymásnak, legalábbis ő nekem. Nagyon jó hangulatú embernek tartom. Az is. Még akkor is, amikor nem az, és ha belül éppen másképp érzi. És bölcs is. Az ember úgy érzi, mintha nagyon sokmindenre tudná, tudja is a választ. Társaságban és általában kicsiny, nagyobb vagy még annál is nagyobb társaságban élem meg Jánost, aki általában ennek a közepe szokott lenni. Folyik belőle a szó, dőlnek belőle az élmények a jelenéből, a múltjából, teljesen mindegy milyen messze van tőle a megélt múlt. Életből merített történetei élénkek, színesek, magával ragadóak, az embernek kedve támadna mindegyiket lejegyezni, az utókornak megtartani és átadni. Ritka az olyan ember, aki ennyire emlékszik a saját múltjának minden egyes darabkájára. Mint ahogy az olyan embert sem találhatni meg minden utcasarkon, akinek az adott beszélgetési szituációban eszébe jut egy odaillő vicc vagy anekdóta. János ilyen. Így aztán mondhatom, hogy rendszeresen fogom az oldalamat a sok röhögéstől, mert az már nem is nevetés, amit János társaságában, Jánost hallgatva előadok, de hát az ember hozza a formáját minden élethelyzetben: János mesél, viccet mond - én meg nevetek, röhögök, hahotázok, csak el ne felejtsem ezt a történetét, azt a viccét, persze elfelejtem, legközelebb újra kezdjük, jól elvagyok vele, csak tartana bár örökké. És most kiderül, hogy a János ír is. Ismert mesét hangszerel új köntösbe. És ez a János-féle ki ne tudná, melyik mese él éppen úgy, ahogy János összes története a múltjából, múltunkból, viccei - élénken, színesen, ragadósan, harsányan, a most következő kicsit pikánsan. Kóstoljunk bele. Finom.
"Szószátyár mese a nagy fekete sűrű sötét erdőből, az ott zajló rettenetes, horrorisztikus
eseményekről
A mese helyszíne tehát a fent említett erdőben egy éppen- hogy napsütötte tisztáson történő,
teljesen meseszerű esemény leírása. Erre az éppen-hogy megvilágított tisztásra odaér, és kilép a
fénybe egy Ursula méretű Piroska. Aki persze tökéletesen megfelel a régi mesékben szereplő Piroskának, csak éppen 180 magas szőke és nyomna a mázsán, ha rá merne állni. A karján persze ott himbálódzik a kosár, nem kosárka, kosár! Becsületes, mély fedeles vesszőkosár. Azért vesszőből, mert ha szalmából lenne, nem bírná el a Nagymamának szánt háromfogásos vacsorát, és még azt a lityi bort és szódát. Piroska persze gondosan mellécsomagolta még a négyféle krémes-rémes nasit, szóval a töltött süteményt. Na tehát Piroska a nagy fénytől, amely átderengett a fák között, ahogy kilépett, nem vette észre a Rettenetes Farkast. A farkas ott kuporgott egy kidőlt fára könyökölve, és horrorisztikusan csurgott a nyála. Csak úgy forgott a szeme, éppen így képzelte, hogy ő csak les, és egyszer csak besétál a képbe egy vidám, méretes szüzecske. Rögtön szólásra is emelte a mancsát,
rémisztő szemforgatás mellett rárivallt Piroskára. Na Te duci szüzecske, mert a nevét nem tudhatta,
Így csak duci szüzecskének szólíthatta. Jó sorsod hozott csak erre vagy csak az ösvény? Nem
tudom, de merthogy az alkony lassan közeleg, pont jókor érkeztél, hogy vacsoraként magamévá
tegyelek! A duci szüzecske - a továbbiakban Piroska csak irult-pirult, mert ilyen illedelmes ajánlatot
már rég nem kapott. A farkas meg csak kerülgette, hogy melyik végéről is kezdje? Nézte dús szőke
copfjait, nézte méretes kebleit, százráncú szoknyáját, oszlopszerű lábát. Végül is az este eljött, egy
idő után a lányka szépen kérte az egyre kimerültebb farkast: na te szép farkas, ne hagyd félbe
munkád, itt vagyok és kérlek a Nagymama majd megvár! Kezdjük újra és újra, tetszik ez a játék, te
meg csak itt fújtatsz. Zihál a tüdőd és reszket a lábad, hát hogy féljek én tőled, amikor így látlak? Kint van a nyelved, majd lelóg a földig! Füled, farkad - uram - nem is merem látni. Itt hagylak, elmegyek, nem vagy jó semmire, csak a szád járt, jól megijesztgettél és tessék, ez a nagy semmi! Néhány kis játék, az erődnek annyi, megyek én tovább, itt foglak én hagyni. Ezzel a farkast otthagyta a réten, az meg csak ült teljesen és készen. Leborult oldalra a kidőlt fához, nem volt már egy szava sem ehhez a világhoz. Kilehelte lelkét ott az alkonyatba, csak a sötét jött el, hogy őt betakarja.
Reggel felé vagy hajnalba, két erdőkerülő - vállán ott a puska - járja az erdőt, a csalitot bújja. Egyszer az egyik felkiált: gyere ide koma, itt a kidőlt fánál fekszik a Rettenetes Farkas kinyúlva. A szeme kimered, nyelve kinn a földig, körötte a föld meg össze-vissza dúlva, mi lehetett, ami ezt itt tette, az erős rettenetest a földre teremtette? Odaér a másik, rápillant a kanra, ó hát az egekre, a negyedik farkas volt ez a héten, Piroska volt, arra az esküt leteszem, szűznek mondja magát, itt az eredménye, kipusztul az erdő, ha a Nagymamás trükk marad. Le kellene lőni, mint egy fenevadat. Így esett az erdőn a rémes horroros történet, nem is mese talán, én ezt nem is értem."
Forrás: T.János engedélyével, a szöveg tördeléséért elnézést kérek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése