Mégis kinek a sertéstarjája?

Múlt hét pénteken kellemes meglepetésben volt részem. Anikó konyhájában a cég éttermében sertéstarját ettem krumplipürével, savanyúsággal. Ezt hirdette az egyszerű menüsor. A valóságban Anikó fokhagymás vagy valamilyen más jelzővel, névvel illetett sertéstarjáját fogyasztottam. Beleharaptam -, jól tudom, hogy mennyire fontos az első harapás benyomása -, és elámultam. Megfoghatatlan ízek összessége összpontosult a számban, be sem tudtam mindet rendesen azonosítani. Fokhagymásnak, mustárosnak, pácoltnak éreztem az egyszerűen sertéstarjának titulált étel bevezető falatját. Egyik követte a másikat Anikó fokhagymás vagy valamilyen más jelzővel, névvel illetett sertéstarjájára kellett volna, hogy hallgató ételéből. Nem járja. Sehogyan sem járja, hogy egy ilyen fenséges, a sertéstarja álruhájába bújtatott fogás erre a mindennapi sertéstarja névre hallgasson. Ahogy szépen felöltözünk egy randevúhoz, ünnepibe bújunk gyermekeink, saját jeles eseményeink kapcsán, úgy érdemli meg a különleges étel az egyedi nevet, azt a nevet, amely már önmagában is magához vonz, kíváncsivá tesz, kedvet csinál megrendeléséhez, elfogyasztásához. Ezt a kényes, kellemes összhangot hiányoltam a múlt pénteki menün szereplő étel elnevezése és a felszolgált, emlékezetesen egyedi fogás között. Mert Anikó sertéstarjájával semmi baj nem volt. Hallatlanul ízletes volt, emlékeimben megragadt.