Az én ötletem volt, hogy még aznap elmenjünk a Belvárosi Színházba és feltétlenül megnézzük. Mert milyen is lehet, mint kitűnő, Hernádi Judittal, Hegyi Barbarával, Fekete Györgyivel, Bertalan Ágival, Fekete Ernővel egy színházi darab, amely egy kórház rákbeteg osztályán játszódik kemoterápiás kezelés közben, csupa nőbeteg egy sármos fiatal főorvossal. Anat Gov, a darab izraeli szerzőnője azt mondja, hogy a rák már önmagában is egy hatalmas tragédia, azonban próbáljuk meg kicsit a humorosabb oldaláról felfogni. Ne keseregjünk állandóan felette, ne sulykoljuk a negatív mellékhatásokat, fogadjuk el a hajhullást, az étvágytalanságot, a szédülést, a gyomorgörcsöket, hogy csak a legáltalánosabbakat említsem, illesszük bele mindennapjainkba, és higgyünk a gyógyulásban. Ennek megnyilvánulásaként énekel a kemós kezelésben részvevő beteg-orvos-nővér társaság, ki-ki táncra perdül infúziós állvány kíséretében vagy anélkül a közelben álló ápolóval, dokival, nővérrel, betegtárssal. Hernádinak most - ha lehet - még jobb a hangja, még füstösebb, még búgóbb, mint a Sohase mondd idején volt, a színpadon pedig egyre jobb színésznő.
Vegyes érzelmekkel hallgattam-e a fekete humorú szövegeket, hozzá elég jó dallamokat. Próbáltam Anat Gov helyébe képzelni magam, akinek külön személyes tragédiája, hogy a darab bemutatóját követően egy év és néhány hónapra maga is rákbetegségben halt meg. Érteni véltem szándékát, hogy a halálos betegségből, a rákból bohózat félét csinál, mintegy nem fogadva el az eleve önfeladást, a magunk, személyiségünk megadását a betegségnek. Reméltem, hogy mondanivalóját felfogtam, üzenetét nagyra értékeltem, ugyanakkor fulladoztam önnönmagam korlátai között, amikor anyám rákját, ill. senki rákos betegségét ilyen kifordított humorral, magammal meghasonulva, ekkora irónia talajáról szemlélni, megélni eddig nemhogy nem tudtam, de azt hiszem, képtelen lennék rá. Szemem előtt láttam csökkenő étvágyú, egyre fogyó anyámat, hol derűsebb, egyre gyarapodó sötétebb hangulataival, alattomos, hozzá egyre kíméletlenebbül ragaszkodó fájdalmaival. Hova lenne is kedvem viháncolni rákján, szenvedésein, miközben tudom, hogy Anat Gov felrázni akart, amikor az egyik legtragikusabb helyzet, a visszafordíthatatlan betegség fonákját igyekezett megmutatni a Happy endingben.
Nézem Anat Gov fényképeit a férjével, egyedül magában. Számomra egy végtelenül szimpatikus valaki, aki éppen hogy nem élte meg az ötvenkilencedik születésnapját, mely számtól magam is pár lépésre vagyok.
Anat Gov: Happy ending, Belvárosi Színház
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése