Sándor Erzsi: Irén, a nő

Sándor Erzsi: Irén, a nő (Psota a férfiak hálójában. RTL Klub, XXI. század. Szerkesztő Lázs Sándor. 2010. április 7.)

Az RTL Klub XXI. század című műsorának internetes önmeghatározása szerint a történelem feltárásában és annak televíziós bemutatásában mindig maradnak hiányosságok. Ezt a Psota Irén szerelmeiről szóló epizódban tökélyre fejlesztették. A legnagyobb hiányosság maga Psota, aki természetesen nem jelent meg a róla szóló dokumentum(?)filmben.

Azért természetesen, mert hajlódó kora ellenére, jelentős ellenszélben is megérzi, ha valaminek tehetségtelenség- és bornírtságszaga van. Soha nem adta magát ilyesmihez. A XXI. század általam látott epizódjában Lázs Sándor szerkesztő azt mondta: „Psota Irén már nem óhajtott a felvevőgép elé ülni. A kitárulkozás megölné a titokzatosságát, széttépné legendája korlátait.”

Psota Irénről kevés dolog tudható annyira bizonyosan, mint hogy fütyül a titokzatosságra, és nem épít legendát maga köré. Attól sokkal jobban lehetett volna tartani, hogy erős indulatában a stábot tépi szét apró fecnikre, és nem legendája korlátait. Aminek vajon mifélének kellene lennie ahhoz, hogy széttéphető, és ne ledönthető legyen? Szalagkorlátnak? De hagyjuk, ez a legkevesebb.

Psota nyilván azért nem vállalta a forgatást, mert tudja: nem hagyja magát show-elemként rendszabályozni. Öntörvényű világát nem lehet elvárások, kívánalmak és kereskedelmi mutatók felé hajlítani. Psota nem fér el a show-kulisszák nyújtotta keretek között. A kertévések pedig nem ismerik a bátorságot, csak a tutit, a biztos üzletmenetet, a kockázatmentes biztonságot. Psota pedig kockázatos. Ha átmegy a Csalogány utcán, ha megjelenik a Batthyány téri csarnok mozgólépcsőjén, ha elindul, ha megérkezik. Egyáltalán, ha van. Psota benne él a városban, annak is budai legközepében, és ha színházira fogalmazott ruhakölteményeiben nekiindul, nem kell hozzá se jegy, se bérlet, hogy láthassuk őt mindent egy lapra téve parizert vásárolni vagy életre-halálra kutyát pisiltetni. Psota egész életében provokált. Mindenki kidőlhet mellőle, megfutamodhat előle – meg is tette –, egyedül neki, Psota Irénnek nincs hova mennie magából. Mit tehet, neki kell egy emberként szeretnie és megértenie magát.

Kérdés persze, hogy ha mindezekről nem szól a XXI. század Psotának szentelt epizódja, akkor minek az egész? Az egyik magyarázat Psota neve. A másik, hogy akad néhány – hajlott kora ellenére – szereplési vágytól túlfűtött művészeti aggastyán, akik szívesen megfürdőznek a nyilvánosság előtt egykori férfiimidzsük szikes emlékeiben. Nem akármilyen nevek álltak kamera elé Psota Irén kapcsán. Olyanok, akik azt hihették: olyannyira fennen tündökölnek, hogy nem árthat nekik a bulvár. Tévedtek. A legkisebbet Seregi László, aki fanyar, szép, költői magasságokba röppenő mondatokba koreografálta bele hajdanvolt ifjúkori szerelmét Psotával. „Gyönyörű volt, de elmúlt”, mondta nyolcvanévesen, és őszintén meglepett volna az ellenkezőjével.

Makk Károly filmrendezői kvalitásaihoz kétség nem férhet. Psotával való közös munkái a magyar filmtörténet aranyfedezete. Ha nem tudom meg, hogy nemcsak pofon vágta Psotát, hanem ideológiát is gyártott hozzá, kibírtam volna. „Mindenki mindenkit pofon vág egy bizonyos karakterű emberek között” – mondta Makk Károly, és itt alighanem a szenvedélyükben indulatos, nagy művészekre gondolt. Szerintem azok, akik pofon vágnak másokat, agresszív, erőszakos, hímsoviniszta karakterű emberek. Makk Károly őszinte megrendüléssel jellemzi Psotát, amikor azt mondja róla: honnan lehetett egy Tömő utcai lányban ennyi testi és lelki elegancia? Őszinte megrendüléssel hallgattam Makk Károly pofonmagyarázatát, és sehogyan sem értettem, hogyan lehet egy berettyóújfalui mozigépész fia ennyire Tömő utcai.

Ungvári Tamás ma már Széchenyi-díjas irodalmár. Gyanítom, a forgatás időpontjában még mindig annyira csípte a szemét Psota két Kossuth-díja, hogy a színésznő sikereinek egy részét egyszerűen eltulajdonolta: „a nyílt színi tapsokat is beleírtam a színdarabokba”. Lehet. De azt el is kellett játszania valakinek. Azt, hogy Psota mekkora színésznő – a hátába szúrt mondat ellenére –, nem vitatja el, inkább elanekdotázza, hiszen mennyivel könnyebb utólag röhögni bármin, mint valós időben megérteni és kezelni. „Otthon Elektraként járt… bő, kieresztett hangon énekelt” – mesélte, és nevettünk. Azon már kevésbé, hogy Ungvári a tizenkét évig tartó házasságára őszintén rácsodálkozván azt találta mondani: börtönévből is sok. A virtigli polgárfiú is mehet vissza a Tömő utcába, a Psota-féle elegancia-tanfolyamra.

Ám ahhoz, hogy Makk Károly és Ungvári Tamás önkéntes bulvárfürdőjét szemlélhessük, rajtuk és a beleegyezésükön kívül szükség volt még Lázs Sándor szerkesztőre. Aki kitalálja, hogy akkor is Psota Irén szerelmi ügyeiről és kalandjairól lesz szó a műsorában, ha Psota elzárkózik, és az ügyek(?) így féloldalasan pertraktálódnak. Persze mitől ügy az, ha valakinek nyolcvanéves koráig volt két és fél férje és két szerelme? Kinek nem volt, tegye fel a kezét! Az, hogy Psota idős korára az egyedüllétet, a magányt és társául a kutyáját választotta, a műsorban szemrevételezett férfiak után teljesen érthető.

Lázs Sándor teljesítménye annak fényében mérhető, amit a műsor saját magáról is állít az interneten: A XXI. század-ban a teljességre, az összefüggések mindenre kiterjedő feltárására aligha van mód… Hát annyira nincs, hogy Lázs Sándor nem is töri magát. Vasvillával szügyig gázolt a film- és televízióarchívumokban, és belehányta a műsorába mindazt, amit Psotáról vagy éppen a korról megtalált. Így aztán Psota valós életének eseményeihez a filmjei részletei szolgálnak dokumentumként. Mintha csak egy valóságshow-ban szerepelte volna végig élete nyolc évtizedét. Persze a filmek nem akkor, nem úgy és nem ott készültek, mint aminek aláképezéséhez használják. Még a valódi dokumentumok sem. Psota kollégiumi éveiről szólva a Györffy István Kollégiumot látjuk, a Horváth Árpádot, amelyikben a színészhallgatók éltek, a másik polcon kellett volna keresni és egy másik utcában. Miképpen a Madách színházi 1952-es szerződtetéshez a Madách nézőterén járkáló Vámos Lászlót használják vágóképnek, minden bizonnyal a hatvanas évek elejéről. De hát stílus az ember, miképpen a szerkesztő is. Psota egyszerűen Irénné barátnőződik, mintha csak Lázs Sándor jó pajtása lenne. Valaki, akinek ő ki-be járhat az életében. Ugyanígy a megszólalók is: a koreográfus zseni László, a korszakos filmrendező Károly, az irodalomprofeszszor Tamás, és a színésznő is – Lázsnak és így nekünk – csak Irén. Vagy más és rosszabb esetben: a nő. Milyen nő? Psota Irén, csak úgy, egyszerűen Lázsnak a nő? Elfelejtette volna, hogy sok évtized elvitathatatlanul legjelentősebb színészszemélyiségéről beszél? Nyilván. Olyannyira otthon van Psotában, a nőben, hogy megspendírozza magának a színésznőlelki-szakedzői véleményt is. Lázs Sándor szerkesztő sokat tudó érzékenységgel elmagyarázza, hogy Psota Makk Károlytól kapott pofonjakor azért jajgatott szívet tépőn, mert közben arra gondolt, milyen isteni tragika lesz majd. Sőt szerkesztői bravúrként „Irén” (a nő) abortuszaiba is beleavat minket. „Ahogy Irén hazament a beavatkozásról, Károly rögtön ágyba cipelte. Így ment ez öt évig.” Eltekintve attól, hogy – Lázs Sándor nyomán – szegény Makk Károly tényleg egy érzéketlen dúvad benyomását kelti, az ember a mondat nyomán fejszámol, és arra jut, hogy öt év alatt, ebben a tempóban a nőnek (Psota!) legalább 30 abortusza volt. Most akkor tényeket vagy hagymázokat közöl velünk a XXI. század című dokumentumműsor? Még ha bulvár is.

De Lázs Sándor témaérzékenységét akkor foghatjuk föl a maga teljességében, amikor Psota legendás (tényleg) Yerma-alakításáról beszél. „Lorca drámája egy meddő asszonyról. Belülről jött. Nem igényelt erőfeszítést.” Szuper! A színésznő csak úgy kijön a fájdalmas magánéletéből, és átsétál a fájdalmas szerepébe. Most ne akadjunk fönn azon az apróságon, hogy a spanyol drámaíró neve García Lorca. Hanem gondoljunk bele: ha Lázs Sándornak egy felkészületlen, érzéketlen, kevéssé képernyőbarát, rossz ízlésű szerkesztőt kellene eljátszania színpadon vagy filmen, aki a tényeknek fittyet hányó, történelmi áldokumentumfilmet készít, vajon mekkora erőfeszítést igényelne tőle a hitelesség látszata? És belülről jönne-e neki?

Forrás: Mozgó Világ, 2010. Június-ról-ről