Szívem szerint mindenkinek megmutatnám a filmeket, amelyek Tomiról készülnek. Olyan energikusak, életvidámak, jókedvűek. Mint amilyen Tomi maga. Amikor beszél, magáról, napjairól, teendőiről, az életéről mesél, egyáltalán beszélget valakivel, mosoly játszadozik az ajka körül. Mintha egyenesen oda született volna az a mosoly, olyan természetes és magától értetődő. Pedig biztosan sok kemény munka, ütközés, a világ fizikai megtapasztalása, csalódás lehet mögötte. Egy olyan ember mosolya, akiről csak x-dik körben vesszük észre, hogy vak. Talán arról, hogy bottal közlekedik.
Már az sem egészen kincstárian kopogós. Inkább rohanós és tudatos. Tomi amikor megy az olyan, mint aki már tudja az utat, fejben lejátszotta, fizikailag megtette, most is csak a rend kedvéért van vele a bot. Arra a csöppnyi eshetőségre, hogy valami változhatott az úton legutóbb óta. Idegen helyen Tomi inkább fogja valaki vállát a jobb kezével. Együtt haladnak. Aki elől, egy fél lépéssel előbb, az a maga tempójában, talán egy fokkal lassabban, odafigyelve, Tomira figyelve. Halad az úton, lefele vagy fölfele megy a lépcsőn, mennek, ő és az ő bal vállát a jobb kezével lazán fogó, érintő Tomi. Mert ez a tartósabb mozdulat is olyan érintésszerű, olyan kedves, olyan nem tolakodó, olyan, amit előre megbeszéltünk és csináljuk, vagy mert már többször csináltuk, úgy természetes, ahogy van. A botos, vállas közlekedésből adódik, hogy Tomit nem igyekeznek átal vinni az emberek az út egyik oldaláról a másikra. Mert olyan önálló. Olyan szuverén. Láthatóan tudja, hogy mit akar. Honnan hova akar eljutni. Tudja, hogy mit akar csinálni. Nem is szeretne, hanem akar valamit. Olyan hangsúlyosan. Olyan eltökéltséggel és elhatározottsággal. Tele önbizalommal. Életkedvvel. Célokkal.
Amikor ezeket a Tomiról szóló filmeket nézem, amelyek persze egy embernek az oldalait nyitják egyre plasztikusabban meg, egyre árnyaltabban mutatják, hogy lehet élni és hogyan lehet élni. Sokkal kevesebb gondod mellett - gondolja az ember néha -, hogy itt a vége az életének, már nem érdemes küzdeni, mert belefáradt, mert legyűrték a vélt vagy valós pofonok, akkor Tomi a maga kozmikusnak tűnő problémájával, handycapped-ségével, hogy vak, hogy nem lát, hogy nem látja a maga fizikai valóságában a világot, csak képzeletében képezte le magában azt, veszi magának a bátorságot és él. Él minden percben. Él célokkal. Él az arcán futkározó, hol kibukkanó, hol csöppet rejtőzködő mosollyal. Él úgy, mintha mi sem történt volna, látó vakként a sokszor vakon rohanó élők között.
Amikor nézem a Tomiról szóló filmeket, melyek száma egyre szaporodik, mert úgy látszik más is észre vette, filmes szemmel vette észre, hogy van itt egy ember, akit meg kéne mutatni a világnak, de legalábbis a látóknak és nem látóknak. Nem kell körülötte nagy hűhót csapni, egyszerűen forgatni kell róla filmeket, hagyni kell mozogni a saját ritmusában, a saját közegében, hagyni kell, hadd beszéljen, mert azt nagyon tud, mert mindenről van mondandója, mindenről van véleménye, mindenhez hozzá tud szólni. És ennyinek már elégnek kell lenni egy filmecskéhez. Egy másikhoz is. Meg egy harmadikhoz. Csak menjen, ő tudja, mit csinál, csak beszéljen, csak játszadozzék ajkán a mosoly, mely olyan, mintha hozzá nőtt volna, mert Tomi olyan, akire bárhogyan is, de oda kell figyelni. Nem azért mert kell, kötelező, hanem mert ő olyan. Komoly. Céltudatos. Tudja, mivégre van itten. Tudja azt is, hogy mit beszél. Vagy mit zenél. Mert egyértelműen zene van körülötte, és nem is kevés. A zene, a gitár, a csapat, az együtt zenélés, a hobbi, amely lételemmé, szerelemmé nőtte ki magát. A zene, amelyben mindenki vak és Tomi a látó. Zenét szerez, ír, előadja, elénekli, zenei mindenes.
Amikor Tomit látom a filmeken, akkor eszembe jut, hogy nézd meg a fiát és olvasd el az anyját. Mert hogy a Szegény anyám, ha látnám regényben, életrajzi könyvben Sándor Erzsi, Tomi anyukája megírta, hogy hogy is lett Tomi. És ha nem olvastam volna el, mint ahogy elolvastam, tudnám, Tomi nem véletlenül olyan, mint amilyen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése