Ezeket nagyon szeretem a Zolitól. A skeccseit. Azt sem tudom, hogyan kell írni, csak érzem. Ecsetjével hamarjában felrak néhány színt. Rövidet, színeset. Keveri-kavarja, majd kész az odavetett kép. Tájkép. Pillanatfelvétel. Portré. Egy hangulat a letűnt időkből, amely annyira ismerős. Mert az enyém is.
Ez egyfajta menekülés a jelen elől, persze, de nem csak az. Az áldottban - mert az volt! - így utólag látszik, jó volt élni. Mármint a tudatlan, egyszerű, átlagos kisembernek. Amilyen akkor én is voltam. Na, meg persze a fiatalság, és megszépítő messzeség az időben... Szóval van rá ok, hogy elnézzem az ehhez hasonló képeket. Fáj a szívem tőle. Meg otthonos érzés is, "az én világom", - mondja egy jóleső hang... a képen a kislány... 10 évvel később az én lányom pont ilyen volt, és ilyen labdája is volt. És ez a kifakult színű balatoni strandfű... vagy akár a labda, ami vizesen olyan síkos volt, hogy csak. Meg a háttérben a padon az asszonyok. A Balaton... nyár a Balcsin. Délben az üdülőben A és B menüvel, és utána a 2 órás csendespihenő. Este a Táncdalfesztivál vagy a Ki Mit Tud? aktuális zenéivel. Azok a két hetek... mit nem adnék érte, ha csak egy ilyen két hétre is, de visszamehetnék.
Hm, hát igen az én hazám, a mi hazánk. Nagy kohézió ez, volt ez. Mi lesz a mi gyerekeinkkel. Vagy az ő nemigen megszülető gyermekeivel? Nekik milyen hazájuk lesz egyszer, amire majd fájó szívvel, sóvárogva tudnak visszagondolni? EZ itt, ami ma van??? Kizárt."
Forrás: FaceBook, 2016. február 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése