Egy mosoly margójára

Van az úgy, hogy az ember meglát valakit és örül. Mert régen látta. Mert szereti. Meglátja az ember a másikat és önkéntelenül elmosolyodik. Mert nem tud ilyenkor mást tenni, mint mosolyogni. Meglátja az ember a másikat, megböki valami belülről, elindul a mosoly onnan legbentről, jön, jön, egyre jön, míg jóízűen szétterül az ember arcán. Talán nem is tudok róla. Csak érzem. A melegséget a szívem tájékán. A jóleső előre-érzést, hogy mindjárt mosolygok egy jót, egy egészségeset, egy magával ragadót. Mert nem tudok mást csinálni, ha olyan embert látok meg, akinek nagyon örülök. Mert eszemet sem tudom, mikor láttam, és mert szeretem. Hát így vagyok ezekkel a kéretlen, aranyosan szemtelen, kedvesen tolakodó, mindent elsöprő mosolyokkal. Meg azokkal, akik kiváltják belőlem.