Kedves Juli!

Kedves Juli!

Talán érdekel, esetleg elolvasol, neked írom ezt a levelet.

Most főznöm kellene. Nem baj, majd megesszük a maradékokat. Van egy kis zöldborsó főzelék csirkehusival a hűtőben, meg a múltkorról diós kalács. Jól van, akkor nem halunk éhen, és mégis házi koszt. Abbahagyhatná már ez az eső. Másfél órája az esőben egyszál télikabátban, kapucnival a fejemen, azért a jóból is megárt a sok. Az esernyők szépek, színesek, vizesek, alig látom a kivetítőt. Most valamelyik még jobban föltartja a fekete ernyőjét, szinte teljesen eltakarja a kilátást. Hallani még hallok. Hallom a rettenetet, ami a tanároknál, az iskolákban, az egészségügyben van. Hallom a milliókat, milliárdokat, amelyeket tőlük elvesznek, hogy más zsebekbe, egyéb tiszavirág életű projektekbe vándoroljanak. Szörnyülködöm. Úgy szisszenek föl a hideg, rideg tényekre, mint akinek elefánt lépett a tyúkszemére. Egy egész csorda. Ha már érzek, akkor együttérzek. Nem tudok máshogy.

Még mindig esik. Érzem, hogy a kabátom engedni látszik a kitartó esőnek, egyre jobban átázik, fázni kezdek. A szociológusnő, Varga Andrea, meg a második szónok, valamilyen Gabriella, Sándor Mária, a fekete nővér nagyon jól beszélnek. A vérem gyújtogatják, meg a hátamon borzolják a szőrt. Úgy odacsapnék valahová, ahol értenek is nemzetünk nyelvén, magyarul, hogy elég volt! Álljatok már neki normálisan dolgozni, hogy a szahart, mit évek óta összehordtatok, a termőföldeken szórjátok szét. Teremtsetek végre normalitást.

Esik, a fenébe is, hogy mennyi eső tud esni. Valaki férfi beszél, s jól. Majd a Teleki Blanka Gimnázium igazgatója kap szót. Odavág szóval, kesernyés hirdetési mondatokkal, amelyek szerint egy honi képzett tanár Londonban mosogasson inkább. Ha hallaná valaki ott bent a kívül gyönyörűen gótikus, belül rothadó Parlamentben, és még köze is lenne a témához, hát bizisten nem szívesen lennék a helyében. A miskolci Hermann Ottó Gimnázium igazgatója mesét mond, amelyben mindenki behelyettesítheti a mai arcokat, kinevetheti a szituációt, de inkább sírhat fölötte. Hat a vitriol. A bőröm alá kúszik, megbirizgál. A tenyeremet viszketi, a hajam égnek áll, kincstári formám oda, úgy behúznék valakinek, ha ez kell ahhoz, hogy történjen már végre valami.

Főzés, takarítás, egyéb házimunka, szombati délelőtti ejtőzés helyett a lábam meg a szívem kivitt a Kossuth térre, és ott is tartott egy jó ideig. Jól eláztam az eső alatt, de egy idő után észre sem vettem. Egyfajta jó érzés fogott el, hogy ott voltam és ennyi és ezek között az emberek között voltam ott. Olyan szakmákban dolgozókért, ügyekért, amelyek mindenkit személy szerint, a családján, a gyerekein, az unokáin, az ismerősein, a barátain keresztül érintenek. Ebben az Európa legközepén fekvő csöppnyi országban egyetlen embert sem hagyhat hidegen a tanárok, az iskolák, az oktatás, a gyerekeink, az ő gyerekeik, meg a gyerekeink gyerekeinek gyerekeik jelene és jövője.

A fene bánja már az esőt. Felőlem máskor ilyen ügyeknél akár piros hó is hullhat, ott és
amikor, a nyakamba.

Gondolom, ma délelőtt ott voltál, akár láthattalak is a nagy tömegben.
Vigyázz magadra és légy jó, ha tudsz!

Puszil:

Szegő Panni