A galambdúcban

Én nem is tudom, olyan ismerős, egyben fura minden. A dúc megvan. Falai épek, mégis mintha rogyadoznának. Ablakokon át még szűk a világ. Ajtó nyílik, kihussanhatunk hátra, ki az udvarba, föl a galambdúcunkat magába foglaló épület fölé. Leírhatatlan a szabadság érzete még akkor is, hogy jól tudjuk, csak ideig-óráig tart kószálásunk, azután nincs mese, vissza a dúcunkba.

Mert ez még a miénk. Kopott, poros, de a miénk. Tódozzák-fótozzák, mindig van mit javítani rajta. Csődörünk szerint nem jó benne semmi. Ezért aztán mindig történik benne valami. Újak jönnek, leginkább fiatalok, galambfiókák. Jobban csapdosnak a szárnyukkal, élesebb a szemük, nem túlsúlyosak, gyorsabban csipegetnek, munkára egyre éhesebbek. Csődörünk azt mondja, hogy terhelhetőbbek. Majdnem a végtelenségig. És bírják.

Azt nem bírom, ahogy a dolgok alakulnak. Mi régiek csak húzzuk az igát, közben semmi reakció. Akárha ott se lennénk. Levegők vagyunk nem súlytalanul a galamdúc sűrűjében. Mert igencsak sűrűn vagyunk. Egymáshoz ér a szárnyunk. Csivitelésunk, durrogásunk, burrogásunk olyan hangos bír olykor lenni, hogy saját gondolatainkat sem halljuk meg közben.

Ezenközben be-kijárnak az emberek a galamdúcunkba. Valóságos átjáróház az egész. Van, ki munkát hoz, van, ki munkát visz, ezutóbbi - bevallom -, éppen olyan ritka, mint a kockás galamb.

Egyszer láttam egy kockás galambot. Nagy volt, nagyobb, mint mi átlagosak, kocka mintázata volt tollazatának. Selymesen volt gyönyörű. Mikor a közelembe ért igyekeztem hozzáérni. Azt mondják, ha kockás galambot megérintesz, szerencséd lesz. Addig tollászkodtam, addig riszáltam magam ide-oda, míg csöppet sikerült.  Elmondhatom, hogy nem csak láttam, de meg is tapasztaltam e ritkaságot. Szerencsém viszont még várat magára.

Ettől még nem érzem magam értékesebbnek, de kis belső erőt ad a mostani kesze-kusza helyzet elviseléséhez. Mert, mondd, galambom, melyik galamb szereti a bizonytalanságot? A süketelést? A nem kimondását a valónak? Ki szereti sejteni, hogy nem szeretik? Vagy alig? És ki ne szeretne világosan látni? Még több dioptriával is? Maga körül a biztonságot tudni?

Pedig mostanság minden ami van, az nem biztonság. E bűvös állapot ködbe vész. Lassan elmondhatjuk, hogy ismertünk még olyan idős galambot, akinek volt egy másik galamb unokatestvére, aki hallott egy kósza berepülő galambról, akinek meséltek a biztonságról. Meg a kiszámíthatóságról. Ők még tudták, hogy a ma után biztosan eljön a holnap, azután a holnapután, meg az után is lesz nap meg betevő és jótevő. De jó is lehetett nekik. Visszasírjuk azokat az időket.

Mert ami most van..., hát arról jobb nem beszélni. Csiripelni sem jó. Pedig azt csiripelik a föntiek, hogy valami nagy van alakulóban. Ezért érezhetjük azt, hogy reng alattunk a galambdúc, beomlással fenyegetnek a falak. Pedig még valamennyire jó ez a közös melegség. Büdösség. Ismerősek a szagok. Tudni véljük, hogy ki-ki annyi méter, mint amennyi. Jó a pocsolya. Csak lehúz.

Nem így a hírek, amelyek folyosón lopakodnak, galamb fülekig eljutnak, fölkavarnak. Meg a pletykák, melyek suttogó hírek nyomán kapnak lábra, szaladnak sebesen, messze lehagyva hírt és annak hozóját. Pedig a galamb a szabadság, a jóllakottság, egy jó döglés mellett a létének, galambszaros létének bizonyosságát szereti. Tudni szereti, hogy szükség van rá. Hogy tetszik szárnyának rajzolata, a mód, ahogy tipeg, szárnyra kap és szárnyal. Nem szájal, csak ha muszáj, de imád burrogni, turbékolni vagy mi a szösz, mit csinál a galamb, amikor hangot ad ki vagy énekel, vagy egymással kommunikál. És visszajelzést kap magáról. Szárnyalásáról, ténykedéséről, sertepertéléséről. Mondjuk úgy, hogy a csődör horkant egyet. Vagy fújtat. Jelzi, hogy gyere ide, a hátamra szállhatsz, elviszlek valahová, mely út egyszeri lesz és a jutalmad. Vagy kirúg feléd és olyat, hogy attól minden galambnak galambinába szállna a bátorsága, amiért olyat tett, mi a csődörnek tetszését messze kerülte.

A galamboknak is szükségük van valamilyen visszajelzésre a galambdúcban, mely szűk, sötét, napcsöveken szökik be oda mutatóba a nap, és büdös, mert sokan vannak, és hol hideg van, de leginkább meleg, meg is lehetne ettől a bőr alá kúszó melegtől fulladni, ha néha valaki ki nem nyitná az ajtót...

És akkor huss, ki a szabadba, a levegőre, a napsütésre vagy az eső alá, mindegy is, csak ki, ki, egyre magasabbra, távolabbra mindentől, ami van, és közeledve mindahhoz, ami lehetne.