2016. február 25., csütörtök

Dezsényi Katalin: Szívek a kapu fölött

Egy krisztinavárosi lány meséi - 2. Szívek a kapu fölött

Nagy dolog volt a mi házunk életében a tatarozás. Újravakolták és festették a külső házfalakat. Egyszer csak jött az a sok ember, eltüntették a II. háború, és '56 golyónyomait, és lefestették a házat. Szürkére.
Szürkére, és nem sárgára, vagy zöldre, esetleg eperszínűre. Ne hülyéskedjünk már, akkor az 1950-es évek végén, mi egyéb kerülhetett volna a házkezelőség látókörébe a szürkén kívül.
Ahogy visszaemlékszem, a házak szürkék voltak, az utcai világítás gyér, a szappanok és a mosóporok büdösek, Illat csak a virágokból áradt. Mimike rózsáiból, Muci leanderéből, és az én violáimból.
Na szóval, tatarozták a házunkat, és a kapu fölé, kétoldalt, egy-egy domború szívformát varázsolt az az irtózatosan szép fiú, Csongor, akibe háromévesen olyan nagyon beleszerettem, és aki miatt először estem szerelmi bánatba.
Először is Csongornak hívták, ez álomszerű név volt, ilyennel addig nem találkoztam. Másodszor úgy tudott fütyülni, mondhatni mesteri szinten, hogy mondjuk a Bob herceg dalát könnyedén kifújta a száján. Harmadszor gyönyörű volt. Fekete göndör hajú, olajosan kreol bőrű, hófehér fogakkal, és olyan izzó, fekete szemű, amibe tetőtől-talpig beleremegtem ha rám nézett onnan föntről, a létra tetejéről, ahol csak formázta egyre a szíveket.
És azt mondta, ezeket csakis nekem varázsolja, mert szerelmes belém, és meg fogja kérni a kezemet a szüleimtől, én vagyok az ő kis menyasszonya, sitty-sutty, elröpülnek az évek, jön az esküvő, aztán gyerekeink lesznek, egy vörös, egy fekete, van egy ilyen regény is, híres az írója, majd megismerem, mire elvesz, biztosan elolvasom a Vörös és feketét, és addig is, csak nézzek a kapu fölötti szívekre, ha hiányozna nekem, és máris mosolyogni fogok.
A helyzet az, hogy a vallomást nem csak én, az ígéreteket nemcsak én, hanem Szupi néni is hallotta, akinek ugye az S.F-re néző ablaka pont a kapu fölött volt. Én is összerezzentem, amikor megjelent a feje, nem sokkal a létrán ácsorgó Csongoré fölött, és azt mondta:
Ugyan már Csongorkám, ne hülyítse azt a gyereket!
Dehogyis hülyítem – így Csongor –, csakis ő lesz a feleségem, minden úgy igaz, ahogy mondtam!
Szupi néni bevágta az ablakát, Csongor rám mosolygott ezernyi hófehér fogával, szemembe mélyesztette azt az izzó, fekete szemét, a szívére tette a kezét, és azt mondta: Szívem örökre az Öné, kis menyasszonyom!
Aztán befejezte a szíveket, ott a kapu két fölső oldalán, amik akkor még hófehérek voltak, valami jeleket is karcolt rájuk, azt mondta, ezek varázsbetűk, az egyik szíven azt mutatják: Katalin, a másikon azt: Csongor.
Aztán lemászott a létráról, és kimászott az én életemből.
Nap mint nap rá gondoltam. Hogy jön, és megkéri a kezem. Hogy majd, ha már megnövök.
Várakozásom idején föl-följártunk a Várba a házbéli fiúkkal Ruszwurm krémest enni. Mert mindig erre spóroltunk, és, ha összegyűlt a pénz, rohantunk ki az S.F-ből, át az Alkotás úton, a Vérmezőn, meg az Attila úton, valamelyik lépcsőn fölkapaszkodtunk, és már ott is voltunk a Ruszwurmnál, és jöhetett Buda legfinomabb krémese.
Azon a napon is vágtattunk a cukiba, amit a szoci se tudott tönkretenni, már kértük is a krémeset, és akkor megláttam Csongort, egy lánnyal, de nem háromévessel, hanem olyannal, akit talán néninek kellett volna szólítani. Krémest ettek ők is, és Csongor a nénilány kezét simogatta, puszilgatta, és őrá mosolygott az ezer hófehér fogával.
Engem észre sem vett.
A krémesemet azt hiszem Andris ette meg, én mindenesetre kirohantam a Ruszwurmból, és bőgtem, és bőgtem és bőgtem.
Olyan lett az addig Csongorért lüktető piros szívem, mint azok a szívformák, amiket állítólag nekem varázsolt gyönyörű, fekete szemű szerelmem a kapu fölé.
Szürke, mert, mint mondtam, a tatarozás után szürkére változott az S.F. 4., így persze a szívek is ott, a kapu fölött.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése