Elesetten - másodszor

Nem elég, hogy kulminál, ill. inkább hosszabb időre rendezkedik be nálam az influenzám, hiszen hangom mutál, rekedtes, köhögésem, tüsszögésem a régi, de ma mindemellé még el is estem. Leltár alkalmával sietnem kellett, számomra idegen helyen kilépve, nem vettem észre a küszöbre helyezett vasélet, amelyben akkorát zúgtam, mint egy ólajtó. A bal comfölsőm látta a kárát, bár remélhetőleg nem törött semmim. Csak a mécses és az is belülről. Ottültömben olyan szerencsétlennek éreztem magam, hogy azt el sem lehet mondani. Egyszerre rohantak meg szomorú, fájdalmas és gyászos érzések. Sirattam mindegyiket magamban. Anyám elvesztését, Csöppel a szeretetet, miszerint nem akarok még egy hasonló évet az eltelt gyászos kettő után, végtelenül belefáradtam a mindhiába küzdésbe, egy újabb gyermekem elmenetelét, amely bár még ide van néhány hónapra, azért már jó előre megráz. Az ilyet egyszerűen lehetetlenség megszokni. Ültem a földön, a kemény betonon és sírtam. Befelé, igaz, de úgy sírtam, mint amikor anyám fölött nem is oly rég: hosszasan, vigasztalhatatlanul, néma fájdalommal telve. Halványan reménykedtem, hogy a protézisem talán nem törött, és színjátszó foltokon meg a pillanat hangulatának minduntalan visszaérzetén kívül nem sok marad, ami éppen túl sok így is. Ebcsont beforr, mondják. Nem minden eb.