Én nem vagyok magyar? - Zsolnai Júlia a Spinozában

Annyira abszurd a kérdés, Én nem vagyok magyar? Magától értetődő a válasz, ki sem mondom. Az ember az ilyet nem mondogatja, nem hajtogatja, nem bizonygatja. Az ember egyszerűen csak érzi, meg tudja. Valahogy a vérében van és a zsigereiben. Ide született. Ezt a nyelvet beszéli. Ugyanezt érti, ami nem is olyan könnyű, és nem csak a nyelv kimeríthetetlen leleményessége, megújulási képessége folytán. És érdekes, annyi, de annyi költőnk, írónk is egyként énekelte meg egykor magyarságát. Tette ezt nem megrendelésre, nem is kedvtelésből, hanem az idők szavára felelve. Mikor szorulni látszott a hurok, mikor fulladozni látszottak a kialakult viszonyokban, mikor sokan magyarabbak voltak a magyaroknál, így rekesztve ki sokakat a tiszta származás fényűzéséből, megbélyezve ezáltal sokszínűségüket.
Ady, Radnóti, Zelk Zoltán, Örkény, Esterházy, Kosztolányi, Spiró, Illyés, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Somlyó György, Vas István, Simonyi Imre - különböző magyar idők, legkülönfélébb magyar tanúi, magyar lélekkel, magyar tehetséggel, magyar gondolatokat, magyar érzéseket, magyar papírra vető magyar kézzel.
Magyar könyvekből magyar sorokat karolt fel egy órácskára Zsolnai Júlia színésznő, a magyar, ezáltal egyben az egyetemes kultúra ápolója, közvetítője. Szükségesnek tartja most, éppen most a költők, írók máig érvényes mondanivalóit megszólaltatni, autentikusan előadni, annyi átéléssel, hogy az odafigyelő szemlélő, odahallgató hallgatóság könnyeit látja csillogni a szemében. Lefojtott energiái összegyömöszölt markában érződnek összpontosulni, eggyé válását verssel, szöveggel teste rándulása, arcizmainak mozgása árulják el. Nem is lehet ezt másképp, mint átéléssel. Mint hangjának játékával, szemének mélytüzű pillantásával, mint arcának komolyságával, világos, nyílt, őszinte mosolyával, máskor meg kaján vagy ördögi vigyorával. Nézd, én is magyar vagyok, ahogy ők is mind-mind egykoron magyarok voltak, máig magyarok.
Ezen az esten egyetlen szó sem az enyém, mondhatná Zsolnai Júlia, de akár az összes az enyém lehetne, hiszen helyettem írták, a fülembe súgták, nekem is adták, hogy mondjam tovább. Előttetek, egy maroknyi, erre az estére random összesereglett társaság előtt szavalom, mesélem, súgom és kiabálom, és annál is hangosabban harsogom, és adom tovább a választ: itt mindenki magyar, talán csak az nem, aki ezt bárkinél is megkérdőjelezi. Nem tudja, hogy ilyenkor mit csinál, vagy nagyon is jól tudja.