Anyám szerint a világ - bosszantó

mert itt van öt perccel a halál előtt, amelyre felkészült, amelyet vár, s amely egyre nem jön. Kettőre sem. Felkészültél, és hogyan, kérdezem annyira tágra nyitott szemmel, amelyre okulárém mögött a két szememtől telik. Elfogadtam, hogy jön, s jöjjön, aminek jönnie kell, készen állok rá. Nem látok nyitott mosolyt arcán, huncutságot sem a szemében, hangja sem azt sugallja, hogy ne vegyem komolyan. Így aztán nem teszek mást, mint elhiszem minden szavát. Ő felkészült és elfogadta, hogy jön a halál, átadja magát neki úgy, ahogy van. A halál meg csak nem jön. Máshol van neki dolga. Talán ott, ahol nem várták. Mondjuk Párizsba köszöntött be és nem az ősz, a legnagyobb komolysággal, kegyetlenkedéssel. Nincs neki ideje anyám fogadókészségének tisztelettel adózni, kérésére megjelenni, dolgát elvégezni. Anyámnak marad tehát az élet a maga kicsit szűkösebb, fájdalmasabb formájában, amikor meg kell tanulnia együtt élnie nem ismert fájdalmakkal, nem óhajtott kényelmetlenséggel. De mégis élni. A halála előtt öt percig biztosan. Tovább is.