Anikó spenótja

Volt ott pedig minden Anikó sertésragu levesében. Hús bőven. Színtiszta, a puhánál is puhábbra főzve. Elégedetten úszkáltak a zöldségek és a kukoricaszemek között. Micsoda? Kukorica? Hogy kerül a kukorica az asztalra, ott is a ragulevesbe. Valahol biztosan meg van írva, hogy a sertéshúskockák mindenkori kísérőjének kell ilyenkor a kukoricaszemeknek lenniük. Nem mondom, hogy zavart volna műélvezetemben, csak észrevettem, amikor ráharaptam, olyan síkosan sárgás csillogása lett a falatnak a számban, ropogós, ízre meg a kukorica édeskésségével oldott az amúgy komoly ragulevesen a kanálon.
A spenótnak, Anikó spenótjának nem volt egyszerű megküzdenie a versenyben az elsőségért Anikó ragulevesével, pláne amikor megláttam, hogy nem is spenót, hanem inkább sóska, hát persze, hogy sóska, olyan zöld. A tavaszi rétnek a zöldje mosolygott rám a tányérról, hívogatóan, mint aki magába szeretne szippantani: nézd a zöldem, gyönyörködj benne. Ez a zöld nem Van Gogh-é, Cezanne—é sem, talán Monet impresszionista tájképeinek zöldjére emlékeztet.
Egy pillanatra elképzeltem, hogy valaki arcomba vágja a Anikó spenótját, régmúlt burleszk filmeket idézve, közben persze azt mondja, csak fordulj meg, háttal vesd le magad a tavaszi rét zöldjében, hidd el, egybeolvadsz vele, ki sem látszol belőle.
Ehelyett inkább bekanalaztam, kár is lett volna minden csöppjéért, annyira finoman volt selymes Anikó spenótjának az íze a rét tavaszian friss zöldje mellett. Győzte az ember kanállal, szuflával, akarattal, vággyal, éhséggel is, ám Anikó spenótja egyszer csak elfogyott, zöldes elfúló ecsetvonások emlékeztettek nyomára a tányéron. Pedig jó lett volna még, de az már egy másik mese Anikó következő spenótjáról.