"Az utolsó perc előtt" vagy után?

Kedves Miklós!
Valóban jól gondoltad, hogy az Utolsó perc előtt című írás nekem való, értékelni fogom, mert telibe talált. De nagyon. Annyira jól fogalmazta meg írója az idegen, a más, a másik másságát, a tőlünk különbözőség jelenségeit, hangsúlyait, manapság az irányt mutatni vélő politika állásfoglalását, hogy az úgy talált el, hogy közben a bőröm alá kúszik, felborzolja a kedélyemet, megzavarja látszólagos nyugalmamat és megszólalásra késztet.
A kormány, a politika, a ma első emberének csúsztatását írja meg kitűnően, plasztikusan. Ködösítését. Pávatáncát, amikor egyik kijelentéséből szinte azonnal léphet ki, táncolhat ki belőle, ráfogva a félreérthetőségre, szellemi alacsony színvonalunkra. Hiszen jól tudjuk, hogy ami nem világos, amit maszatolnak, amit félreérthetően fogalmaznak, azt félre is értik az emberek, a zemberek, az egyszerűbb, a középszerűbb elmék. A bonyolultabbak meg ott állnak és kezüket emelik fölfelé és a szívük irányába mutogatnak, ide lőjetek, vagy éppenséggel megvonva vállukat, lemondva legyintenek, hogy ez mindig így csinálja: az övéinek beszél, a többieket meg kirekeszti. Neki ez nagyon megy, művészi fokra fejlesztette.
Mi meg, magyarok, így, vegyes származású magyarok is idegenül érezzük magunkat itthon, az országunkban, szeretett hazánkban. Hallgatólagosan, ill. az ilyen megszólalásokon keresztül mindenféleképpen kiutálva, megbélyegezve, kurtán, furcsán, de még csak elméletileg kipenderítve itthonról, sokakat már fizikailag is.
Ezen felül meg elképedem azon, hogy mire ez az állandósulni látszó feszültségkeltés. Nyugtalanítás. Békétlenség előidézése. Mintha tényleg kellene az a folyton folyvást előidézett csatazaj, harc és háború. A ki ellen is ebben az országban?
És kell ez a nagy magyarkodás, a mi és az ők, az én meg a te, amelyből mindig a mi és az én kerülnek ki győztesen. És én, a másik és szintén én, egy másik mibe tartozón mi azt gondoljuk, hogy akkor normális egy ország, és felnőtt, és európaibb, és világpolgáribb, ha adja, elfogadja magát olyannak, amilyen és ezáltal a többieket is, tekintet nélkül a másságukra, bármilyen másságukra. Mert „a más szép”, ez idézet volt valahonnan, valakitől, nagyon helytállón.
Ezért aztán nagyon észnél kell lenni a nap minden percében, minden évszakban, a szél minden fordulásakor, a bennünk, mint egyedi, a teremtés különleges lényeiben megbúvó értékeit megtartva, felmutatva, képviselve tűzön-vízen át, csöndben, nagy-nagy csöndben, de néha megszólalva.
Ezt tettem most én is magyar, ám örmény-zsidó gyökereimnél fogva, aki nagyon nem szeretne csupán a származásai miatt valamikor és valahol egy hideg, magas póznán lógni, bár tudom, hogy az ország első emberének a beszédei, a megszólalásai, a viselkedése, a sugallatai, a pávatáncai nagyon is az efelé, a lefele úton, de mindenképpen ide vezetnek.
Nagyon szépen köszönöm, Miklós, hogy megküldted nekem ezt az írást. Termékeny talajra lelt.
Puszil:
Szegő Panni

"Az utolsó perc előtt

Szántó Diana elnök, Artemisszió Alapítvány 2015.01.13. 14:54

Az 1995-ben készült „A gyűlölet” című francia film forgatókönyve mára már szinte meseszerű idillt idéz. Három külvárosi fiatal barátságáról szó, egyikük zsidó, a másik arab, a harmadik fekete. Sodródnak. Dühösek. Nincs jövőképük. Élnek egy társadalomban, annak is a margóján. Megállíthatatlanul csúsznak egy mélységes sötét szakadék felé. Aztán megnyílik a lábuk alatt a talaj. Meghalnak. Értelmetlenül. Csak azért mert azok, akik.

A film egy szakállas viccel kezdődik, amit egyikük mesél: „van egy ember, aki kizuhan egy felhőkarcoló tetejéről. Számolja lefelé az emeleteket: 19, eddig még minden rendben, 18, eddig még minden rendben...”

2015, eddig még minden rendben.

Nem. Itt az ideje, hogy kimondjuk, nincs minden rendben, sőt, elég kilátástalan a helyzet. Azonban ha nem nyitjuk ki a szemünket, az még nem véd meg a becsapódástól.

2015 idehaza Rácz Péter Rikárdó megszületésével kezdődött. Magyarországon a cigánygyűlölet az elmúlt években nyílt gyűlölet-bűncselekményekbe torkollott, és megjelent az utca emberének nyílt beszédében. A rasszista beszédmód mára triviálissá vált, része a hétköznapi életünknek, mégis mély közfelháborodást keltett az a gyűlölködés, ami az év első magyar kisbabájának a születése körül lángolt fel. „Ilyet mi még nem tapasztaltunk, és egy világ dőlt össze bennünk” – nyilatkozta az édesapa.

Rikárdó születése nem sokáig jelentett szenzációt a magyar médiában. A francia szatirikus lap, a Charlie Hebdo elleni terrortámadás, és a tragédiát követő két túszdráma olyan hullámokat vetett, amelyek elsodortak minden más hírt. Az első döbbenet után ömleni kezdtek a reakciók: a Facebookot elborították a „Je suis Charlie” feliratok és a különböző elemzések, a franciák óriási szolidaritási menetet szerveztek, és az Avaaz közösségi oldalán két nap alatt 600 ezren írták alá azt a nyilatkozatot, ami arról szól, hogy a francia társadalom nem hagyja magát megosztani a tragédiában.

„Álljunk ki közösen a félelem és az előítéletek ellen. Ez a legerősebb fegyverünk a szélsőségek ellen, és a legjobb út az együttéléshez, amire mindnyájan vágyunk” – szól a petíció szövege. Vasárnap Európa, sőt a világ vezetői egy emberként álltak ki a francia politikai vezetés és a francia emberek mellett, hogy osztozzanak az egész francia népet összekovácsoló szolidaritás kifejezésében.

Azonban elkerülhetetlen volt, hogy másféle reakciók is szülessenek. Tegnap a buszon a következő párbeszédnek voltam a tanúja: – „Hallottad, mi történt Franciaországban? Össze kéne az összes külföldit szedni és hazatoloncolni.” – „Áá, nem lehet, az a két majom is Franciaországban született, olyan jogaik vannak, mint minden franciának.” – „Meg is érdemlik a csigaevők.”

Várható volt. Miért is lenne más a véleménye egy átlag magyar állampolgárnak, akit már Rikárdó is kihoz a sodrából? És akit nem csak a maga romló életszínvonala, az áttekinthetetlen közélet és a hiszterizálódó közhangulat sarkall arra, hogy kollektív bűnbakot keressen, de a vezetőktől erre még biztatást is kap. Nem csak Vona Gábortól, aki hozza a formáját, és elsőre „bevándorlással szembeni záró toleranciát” hirdet, de a miniszterelnöktől is, akinek az eseményekről az jutott az eszébe, hogy „meg kell védeni Magyarországot a bevándorlóktól”. Nem mintha Magyarország európai szinten kiemelkedően, akár még csak említhetően is a bevándorlók célországa lenne, csak úgy, a biztonság kedvéért. „Nem akarunk tőlünk különböző kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkező jelentős kisebbséget látni magunk között, Magyarországot szeretnénk Magyarországként megtartani” – tette hozzá.

Keresve sem találhatott volna rosszabb alkalmat arra, hogy a „Magyarország a magyaroké” retorikát alkalmazza. Egy olyan országban, Magyarországon, ahol az egyetlen jelentős, és gazdasági szempontból valóban marginalizált kisebbséget nem a bevándorlók, hanem a cigányság alkotja. A politikának nem az a feladata, hogy az utca emberének véleményét kihangosítsa és politikai véleményt formáljon belőle, hanem az, hogy utat mutasson, és nagyon határozottan kirajzolja az elfogadható és elfogadhatatlan beszédmódok közötti határt. Ezt nem a „politikailag korrektség” követeli meg, hanem az a „demokratikus politikai életösztön”, amit Orbán Viktor - saját bevallása szerint – nagyra tart a franciákban.

A gyűlölet, a „Másik” a mitikus „Másikak” megbélyegzése csodálatos önvédelmi fegyver az egzisztenciális és világnézeti bizonytalanság ellen. Csak éppen két éle van, és hosszú távon megjósolhatóan és szisztematikusan romba dönti azokat a társadalmakat és civilizációkat, ahol a legügyesebben forgatják. Nem kell szeretni a cigányokat. Sem a bevándorlókat. Sem a muzulmánokat. Miért is kéne?

Hiszen nem szoktunk naponta azon gondolkodni, szeretjük-e a kék szeműeket, a postásokat vagy a január 1-jén születetteket. De meg kell tanulnunk felkapni a fejünket, amikor valaki a kék szeműeket mint csoportot hibáztatja valamilyen vélt vagy valós kollektív sérelmünkért. Vagy a cigányokat. Vagy a muzulmán leszbikus kéményseprőket. Mint ahogy akkor is fel kell kapnunk a fejünket, amikor 2000 nőt és gyereket gyilkolnak le az iszlám nevében. Vagy amikor kétségbeesett szíriai menekültek százai sodródnak a tengeren egy kapitány nélkül magukra hagyott hajóban Európa partjai felé. És elsősorban nem azért kell résen lennünk, hogy holnap is a tükörbe tudjunk nézni, hanem azért, mert ezen múlhat a civilizációnk jövője. Az emberi civilizációé.

Nagyon úgy néz ki, most a káosz ideje van. 2014 a globális krízisek éve volt, a világban terjedő szélsőséges nézeteké és tetteké. 2015 sem indult sokkal jobban. A káoszra előbb utóbb racionális, rendszerszerű, a globális és lokális egyenlőtlenségeket nem csak a szavak szintjén felszámoló, összehangolt politikai, gazdasági válaszokat kell adni, ha el akarjuk kerülni a közös becsapódást. De az első pillanatban az a legfontosabb, hogy ellenálljunk a gyűlölet pszichedelikus erejének. Az európai politikusoknak, beleértve a magyar politikusokat is, most az a legfontosabb feladatuk, hogy ebben segítsék a társadalmaikat, ahelyett hogy a simább utat választva, maguk adják a lovat a könnyen feltüzelhető hőbörgők alá. Különben mutogathatunk mindig a Másikra, a mitikus Másikakra, amint zuhanunk lefelé, miközben azt gondoljuk, velünk itt és most még minden rendben van. Az 1. emeletnél." 

Forrás: Index, 2015.01.13.