Mondom, áprilisban, Húsvétkor elmegyünk valahová. Ha még élek addig, jön a már megszokott válasz anyámtól. Már miért ne élnél? Cesky Krumlov jó lesz? Ugyan már, így ő. Akkor menjünk valamilyen új helyre, fordítom meg az irányt, igaz, jut eszembe, mondtad is, fedezzük föl a világot.
Beszélgetésünk közepére behozom a két gyümölcsjoghurtot. Kék áfonyásat. Leszedem a tetejüket. Nyald le a rákerült gyümölcsjoghurtot, ne vesszen kárba, kérem. Rám néz azzal az elvan a gyerek, ha hülye mosolyával, mire tényleg eldugulok. Beleteszem a keskeny, hosszú kanalat, úgy adom a kezébe. Én is megfogom a magamét. Együtt kanalazunk egy ideig csöndben. Nem szép a színe, mondja. Tudom, olyan mintha iszapot nyalogatnánk, ha csak a színét nézem. Jogobella, úgy edd, hogy Jogobella. Milyen volt, kérdezem, mikor az övé is, enyém is elfogyott. Meg lehet enni, mondja, ami nála felér egy dicsérettel. De én már nem tudok egyedül gyümölcsjoghurtot enni, mondja. Régen tudtam. Szerettem is. De ez most nagyon jól esett. Mert ketten ettük. Ránézek. Akaratlanul is könnybe lábad a szemem. Na, most mi van, rosszat mondtam talán, kérdezi. Dehogy, drága anyucikám, dehogy, hajtogatom magamban, hangosan meg hozzáteszem, holnapután megint jövök, akkor megesszük a két epreset, jó?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése