Az Andrassew

Egyfelől nagyon könnyen jött első érzésírásom Andrassewről, amit abban a pillanatban jegyeztem le, amikor tudomást szereztem haláláról. Másfelől egyre terebélyesedik ez a blogfejezet, miután itt helyezem el mindazokat a gondolataimat, érzéseimet, amelyek időközben eszembe jutnak Andrassewvel kapcsolatosan, valamint lefelé haladva ide másolom be azokat a megemlékezéseket, amelyeket megtalálok róla, amelyeket nekem megküldenek, és amelyek közel állnak hozzám, mert megérintenek, mert tartalmi, érzelmi értékükkel közösséget tudok vállalni, mert akár én is megírhattam volna, én is így emlékezhettem volna vissza rá, ha ennyire ismertem volna Ivánt úgy szakmailag, mint emberileg, meg egyáltalán. Ezért meghagyom ezt a blogbejegyzést egy örökké változó, forrongó helynek, egy vulkánnak, amely egyre gazdagodó, bővülő tartalmával, érzésvilágával Andrassew Iván emlékét úgy tartja ébren, hogy közben azt kívánja, nyugodjék békében és legyen könnyű neki a föld.

Annyi mindennel tele a fejem, lelkem, a szívem is. Eszter másutt éli jól életét, anyám zsugorodásában is növekszik, Tibor otthon leng, egy barátnőm fejfájására panaszkodik, egy másik létezik bennem, máshogyan sehogy sem, Andrassew még élt, mikor legutóbb gondoltam rá úgy intenzíven, mondván blogja egy helyben mozog alig előre, ikszedik operációra vár, 
amit majd megír, mint eddig elég naturálisan, beszámolandó állapotáról, átélt dolgairól, amelyek nem is kevesek. Ma három óra körül Márti fölhív, láttam-e a híreket, Andrassew meghalt. Majdnem kiejtem a kezemből a kagylót, elkapja a torkom valami éktelen szorítás, elhomályosul a szemem előtt minden, mi addig éles volt, felugrom, leszáguldom a vaslépcsőkön, hogy kollégák kutakodó szemei ne zavarjanak, hogy a gyári zaj nyomja le benső háborgásaimat. Így hat rám Andrassew távozása legelsőre és még sokkal amúgyabban a gondolataimban.  

Meghalt Andrassew Iván, akit nagyon, de nagyon szerettem, akivel voltak személyes emlékeim, akiről kábé tudtam, milyen ember, akiben bíztam, hogy a sok komoly betegsége ellenére fel fog épülni, meg fog gyógyulni, és újra a régi Andrassew lesz, az igazságért kiálló, az anomáliákat őszintén szóvá tevő, az egyenes jellemű, zseniálisan tehetséges újságíró, aki annak idején javasolta, hogy indítsak blogot, most itt van, Istenem, meghalt, nincs, fáj, szerettem, kötődtem hozzá, írtam is róla még első kórházi operációi idején, nagyon fáj. Miután találkoztunk valamikor a múltban személyesen, hallottam beszélni, rá joggal érvényes lehet a bölcselet, amit ma kaptam valakitől, Andrassew hangját majd akkor temetik el, amikor engemet, és ez a gondolat, érzésfoszlány jó, a nagy fájdalomban legalább egy csöppnyi jó. 

Megemlékezés lesz róla a Szent István Parkban, nem tudok ott lenni bármennyire is szeretnék. Tamás Ervintől 14-én egy nagyon tartalmas, méltó, emlékező, búcsúzó cikk jelent meg a NOL internetes portálon Ahogy a lelke diktálta címmel (http://nol.hu/belfold/andrassew-ivan-emlekere-1509805). A Szombat délelőttben Kun Zsuzsa egy nem is olyan régen Andrassewvel készített riporttal búcsúzott Andrassewtől. 

Hallgattam a hangját, a jól ismert brummogó mackós hangját, amely olyan jól illett egyébként mackóhoz hasonlatos megjelenéséhez. Bizakodott, egyértelműen bizakodott a felgyógyulásban operációin túljutva, operációk előtt állva, ahogy fogalmazott a negyvenéves drogjáról, a dohányzásról lemondva. Akinek 37,1-re megy föl a láza az operációk egyetlen mellékhatásaként, annak élnie kell és szabad. S aki mellett, mögött, előtt olyan család áll, mint az övé, amely egyként cipelte a hátán, fogta föl az eredetileg rá záporozó bajok, ütések, következmények egy jó részét, annak élnie kell és szabad. Erre tessék...

Tamás Ervin: Andrassew Iván emlékére: Ahogy a lelke diktálta
Harcos volt. A világ legemberségesebb harcosa, életének talán mind a hatvankét évében. Földrengésszerű indulattal kelt ki a gyarlóság, a kisszerűség, a megalkuvás ellen, próbálta fölmutatni a jót, a követendőt.

Éppen ezért ritkán volt nyugodt, felhőtlenül gondtalan. Igazságkereső szenvedélye mégsem ragadta el, nem vált mizantróppá, lobogása soha nem fenyegetett tűzvésszel, pusztítóan letaroló fölénnyel. Talán mert a humor, valamiféle csibészes mosoly mindig ott bújt meg soraiban, ahogy a szája szögletében is – ugyanakkor nem volt sem elnéző, sem megengedő.Írásai – az egykori Mai Napban, a Népszabadságban, a Hócipőben és pályája utolsó szakaszában a Népszavában – ettől csak súlyosabbá váltak.Minden tulajdonsága a baloldalhoz kötötte, a kötelék nem miatta lebegett sokszor a semmiben. Nem csalódott – dühöngött, háborgott, mert azt a politikát látta újra és újra veszni, amiben hitt, amit a szeme előtt adtak el aprópénzért, rövidlátásért, látszatért és gyengeségért.Gyűlölte az előítéleteket, a leegyszerűsítések, sztereotípiák diktálta demagógiát, s mindent, ami bigott. Ugyanakkor fanatikus elszántsággal igyekezett segíteni az elesetteken, a rászorultakon. Képes volt lelkesedni, közösségeket magával cipelni, néha naiv, földtől elrugaszkodó elképzeléseihez társakat találni. Hiányzott belőle a cinizmus valamennyi formája, sugárzott belőle a vegytiszta őszinteség. Úgy írt, ahogy a lelke diktálta, de nem volt sem felszínes, sem szirupos – alaposan ismerte tárgyát, az embert.Másfél éve rontott rá a betegség, olyan, amely egy cseppnyi kétséget sem hagyott afelől, hogy súlyos. Tudta, viselte és hihetetlen keménységgel állt ki vele szemben, küzdött ellene. Ebben a küzdelemben nem csak családtagjai, közeli barátai, sok-sok kollégája, hanem seregnyi olvasója is részt vett, Iván megtudhatta, mennyien szeretik.Az író, a novellista hónapokig fölülemelkedett a szenvedő betegen, tárgyszerűen tudósított állapota valamennyi fázisáról, a remény felcsillanásai és a visszazuhanás árkai között vele utaztunk eddig, ehhez a magányos végállomásig.Nincs miért szomorúnak lennetek – mondaná. – Ha most legyőztek is, nem adtam fel.
Forrás: NOL, 2015.01.14.

"Az alábbiakban a Népszava megemlékezését közöljük, amely lappal összeforrt Andrassew Iván neve":

„Elmentem F. doktorhoz. L. doktor üzenetét vittem, aki írásban is kifejtette: a tüdőm annyira jól van, hogy operálható és sugarazható az agyam. K. doktor fölhívta V. doktort – aki először operált, lassan másfél éve -, megtanácskozták, hogy akkor máris küld az altatóorvoshoz. Szólt is az asszisztensnőnek, hogy intézkedjen, de közben mégis úgy döntött, hogy talán a két kis daganatot kellene kisugarazni, aztán kivágni a nagyot. Szólt V. doktornak, hogy mégis inkább így legyen. Addig is figyelik a V. doktorra váró nagyobb daganatot, amit mindenképpen ki kell kanyarítani a fejemből.

Aztán figyelmeztetett, hogy ezek a beavatkozások kockázatosak…” – így írta betegsége krónikáját szinte egy napló pontosságával. Az újságíró, a publicista kívülálló hűvös tárgyilagosságával.

Pontosan tudta mi történik vele, mi a kockázata egy-egy beavatkozásnak, és mit nyerhet vele. Amikor kicsit erőre kapott, bejött a szerkesztőségbe, leült az asztalához és anekdotázni kezdett. Egyhangúvá lett hétköznapjainak apró történéseit gyűjtötte csokorba és mesélte el, olyan kézzelfogható színekkel, ahogyan csak arra az írok képesek.

Mert valójában író volt. Minden publicisztikáját irodalmi igényességgel fogalmazta meg, még akkor is, ha belül megannyi indulat fűtötte. Valójában indulatos ember volt, nem tudta hideg fejjel túltenni magát azokon a mindennapi disznóságokon, amelyek újra és újra arra késztették írjon, vitatkozzon, pöröljön.

Mindössze 62 éves múlt, amikor a szervezete megelégelte a betegséggel való küzdelmet, de mégis nagyon „hosszú életet” élt. Az esztergomi ferences rendi gimnázium tanulójaként kezdett újságot írni, később, elvégezve a MÚOSZ újságíró iskoláját külpolitikával kezdett foglalkozni, aztán szociológiát és filozófiát is tanult. Egyszer erről – a maga kicsit csipkelődő stílusában – azt mondta: talán békésebb lett volna az élete e két tudományág nélkül. De ő is tudta, hogy ez nem igaz. Akárhová sodorta az élete – volt tudományos „segédmunkás”, hentes, egy időben hírlapkézbesítő, de dolgozott üzemi lapoknál, sőt a Katona József Színháznál is – mindig „szedett magára” valamit, ami később muníciót jelentett a napi munkájához.

Amilyen igényes volt önmagával szemben, annyira megkövetelte ezt a szerkesztőségtől is, amelynek szellemiségéhez naponta a nevét adta. Egyik alapítója volt a talán legelső bulvárlapnak, a Mai Napnak, később a Népszabadság munkatársa lett, de már akkor igyekezett megtanulni az internetes újságírást, amikor az még nálunk nem is gyerek, csupán bébi cipőben járt. Tudósította a Romániai Magyar Szót, műsort szerkesztett a Klubrádióban, állandó szerzője volt a Hócipőnek, írt novellákat, portré könyvet, szerepeltek írásai antológiákban…

Rendkívül sokoldalú és termékeny volt, amelyet a szakmai világ is elismert. Megannyi rangos szakmai díjjal jutalmazták: megkapta a Táncsics Mihály-díjat, neki ítélték a Fejtő Ferenc-díjat, a Füst Milán-díjat, a Radnóti Miklós antirasszista díjat, a Polgárjogi-díjat, hogy a munkáját elismerő nívó-díjakról ne is beszéljünk.

Igazi – szakmai és a politikai – otthonra mégis a Népszavánál talált. A baloldali értékek következetes hirdetőjeként, a Vélemény rovat szerkesztőjeként és joggal érezhette, hogy övé a „pálya”. Egészségesen, de már a kórral küszködve is szinte naponta volt mondanivalója. Az utóbbi hetekben már attól szenvedett a legjobban, hogy a fejében zsongó gondolatokat nem tudta leírni: a keze nem engedelmeskedett.

Pedig annyi mondanivalóm volna – kesergett a minap is, amikor telefonon beszéltünk. Ezeket a gondolatokat, sajnos, örökre magával vitte.”

Forrás  Amerikai Népszava, 2015.01.15.