Tahitótfalu, az Eper országa

Ha Tahitótfalu, akkor Csepregi Éva, aki már egy jó ideje itt lakik a falu tahisi, hegyoldali részén, csöndesen emelve a Budapest közeli település fényét. Ha Tahitótfalu, akkor persze az eper is, amely a falu határában a váci rév felé vezető úton balra Kisoroszi felé elkanyarodva a végeláthatatlan földeken terem. Egyfelől a sík mező, másfelől a távoli dombok, hegyecskék, amelyek a Pilis nyúlványai. A gyönyörűséges látványban az ember nem győzi kapkodni a szemét a magaslatokról a sík mezőkre és felváltva, majd újra a hegyekről a síkságra, ahol felváltva zöldellik egy-egy szélesebb csíkban az eper meg a búza vagy egyéb növény.
Az eper állítólag jó, ha két, a legtovább három évig terem meg egy helyen, azután vándorolni kezd. Szereti, ha új helyre, jóval odébb ültetik. Szereti a beosztó öntözést, sem a túl sok vizet, sem a túl keveset, pontosan annyit, amennyire a gazda magától gondolja. Napból sem mindig jó a sok, leginkább akkor kellene, amikor érik. Ha ebben az időben esik sok eső, márpedig ez az aranyat érő májusra szokott esni, akkor képes a homokos földdel, sárral úgy egybe nőni, hogy közben megrohad és akkor oda az azévi termésnek tetemes része, az ígéretesnek tűnő bevétel, a megélhetés biztonsága.
Az eper nagyon érzékeny, magának sokmindent kikérő, elváró gyümölcs, úgy is lehetne jellemezni, hogy ő a tahitótfalusi földek "Zöldborsószem hercegkisasszonya" (Andersen után szabadon).
Hogy mikor kezdődött ez az egész, az epernek Tahitótfaluval való házassága, nem tudom. Mindenesetre az elmúlt mintegy ötven éve már itt lehet az eper. Fiatal koromban nem foglalkoztatott a kérdés, hogy ezen a vidéken, annak is tetemes részén eper terem, emberek sokaságának biztosítva ezáltal munkát, megélhetést. Ahogy idősödtem, úgy erősbödött érdeklődésem az eper iránt. Már csak azért is, mert eperszezonban, abban a pár május végi-június közepi héten itt lehetett a legdrágábban epret kapni. Az útszéli árusoktól eszébe sem jut az embernek műanyag dobozokba kiméricskézett epret venni, amikor általában kemény fejszámolás után ezer forintnál többe, jóval többe kerülő kilós árakkal találkozik. A zöldséges egy-két, pár száz forinttal kínálja az eprét ennél olcsóbban. Nem csoda hát, ha évek telnek úgy el, hogy Tahitótfaluban epret bár mindenhol látok, azonban egyetlen szemet sem nem eszem, sem nem teszek el télire. Ezenközben persze büszkék vagyunk rá és dagad tőle a mellünk, hogy Tahitótfalu az Eper országa. Valóban, csak én lakom külföldiként benne. Gyanítom, hogy ezzel az eper-ínséggel, eper-hiánnyal nem lehetek egyedül.
Az eltelt ötven évben azért akadtak kivételes, számomra is eperben gazdag évek. Emlékszem, hogy egyszer az utcánkban vettem egyenest egy termelő kertjéből tíz kiló aprószemű epret, az eper utóját, mert azt tudtam és voltam is hajlandó megfizetni. Lett belőle sok-sok eperlekvár, és még a számban a nyers eper, szamóca Isteni finom, édes íze.
Tegnap meg kimentünk a végeláthatatlan eperföldekre, ahol a borús, hűvőses időben alig lehetett eperszedőket látni. Ahol meg igen, ott a föld, az epercsíkok tulajdonosával kellett árról, mennyiségről megegyezni. Így történhetetett, hogy most sikerült Tahitótfaluban, az Eper országában tizenöt kiló frissen, a földekről szedett epret és egy üveg eperbort a Marton-testvérek földjéről megvennünk. Eszemet nem tudom, mikor láttam ennyi epret együtt, mikor ettem ennyi epret számolatlanul, mikor próbáltam ki az epret a pezsgővel, hogy megbizonyosodjam afelől, miért is eszik-isszák őket együtt annyi filmben (továbbra sem tudom, talán mert mindketten a nemesek fajtájához tartoznak...), mikor sütöttem epres-túrósat, mikor került utoljára ennyi eperlekvár meg szörp a polcra. Húszévente egyszer? Talán megadatik még egy húsz év nekem. Tahitótfaluban, az Eper országában már ez is valami...