Örömóda

Bármikor, bárhol is hangozzék fel Beethoven IX. Szimfóniájában az Örömóda, kivétel nélkül könnybe lábad a szemem. Nem tehetek róla és ellene semmit sem. Ha meg tudnék szólalni, elfúlna a hangom, hangszálaimat fűrészfogak reszelgetnék reszelőssé, mivel egy fikarcnyi hang sem jön ki a számon, maradnak a könnycseppek a szemem zugában, amelyek mindjárt kibuggyannak, végigfolynak az arcomon, csöndesen, lassan, először fáradságosan szántva utat maguknak. Egyáltalán nem zavar. Észre sem veszem a két könnypatakot, amely egyre erőteljesebben és magabiztosabban szánkázik végig rajtam, rálelve útjára, létének értelmére, mely annyira összenőtt a zenével.
Mindig ez történik velem, ha az Örömódát hallgatom, hatása alól magamat kivonni nem tudom. Az önkéntelen síráson túl egyfajta emelkedetebb érzés is elfog. Mellem dagad, szívemet feszíti valami szét, mintha egy belülről kifelé haladó ismeretlen, tőlem független erő akarna először megnövelni, majd darabjaimra szedni. És amikor sírok, részecskéimre hullok, fölemelkedek a magasba, repülök a zene ütemére, hangjaira. Lenézek onnan fentről. Látni vélem a tájban magam, amint az Örömódát hallgatom, arcomon könnyel, könnypatakokkal, dagadó lélekkel, egyre magasabbra emelkedve.
Tegnap a Szabadság téren Fischer Iván vezényletével az Örömóda közben ezt éltem volna át, ha fizikailag is ott vagyok és nemcsak lélekben. Mert gondoltam rá, hogy milyen grandiózus élmény lehet ezrek társaságában hallgatni a világhírű Fischert az ő világhírű zenekarával az Örömódában egy olyan téren, amely bár a Szabadság édes nevét viseli, közben egy olyan emlékmű-torzót hord a hátán, amely megoszt, vitát kavar, ellenállást, ellentéteket szül.
Fischer és zenekara az Örömódával, az Élet igenlésével, egyszersmind az egyik örök értékkel teszi le névjegyét Beethoven, a korokon, közegeken, nézeteken átívelő és mindent, mindenkit összekötő zene mellett. Jó volna ezt észre venni és a helyén méltó módon kezelni.