Sanyi és családja

Holnap, apánk neve napján érkezik Sanyi öcsém családjával. Eszemet nem tudom, mikor láttam őket így együtt utoljára. Hiába, ott sem könnyű összeegyeztetni mindent, összehozni mindenkit, előteremteni a rávalót, megtalálni azt a célt, amely szinte önbeteljesítő, elkerülni lehetetlen. Ezek összejátszása, összehangolódása, megvalósulása ritka természeti tűnemény, előfordulása olyan ritka, hogy alig észrevehető. Annál nagyobb a hatása, ha mégis létrejön a kölcsönös nagy találkozás.
Készíthettem volna lelkemet díszbe időben, jó előre örülve viszontlátásnak, fizikai közelségnek, együttlétnek, majdani beszélgetéseknek, együtt nevetésnek.
Holnap, apánk neve napján érkezik Sanyi öcsém családjával. Előre készülhetnék az érkezésükre. Mi mindennel lepném meg őket. Előre gondolhatnám el, mi mindent csinálhatnánk együtt, hova mehetnénk, milyen közös élményekre tehetnénk szert, amelyek utóbb bekerülhetnének majd a családi legendáriumba. Most úgy érzem, mindez óhaj-sóhaj kategóriában marad. Ehelyett szabályosan össze kell magamat kaparnom mokkáskanállal, hogy valamiféle kincstári formát öltsek. Pedig nem is érdekel a kincstári, sem a forma, sem a kép, ami látszik, csak adom magam, legyek bármennyire is fáradt, elnyűtt és árnyéka önmagamnak. Sanyi és családja megtapasztalja a helyi valóságot. A szeretet persze sokmindent átír, meg segít, meg homályos, sokdioptriás rózsaszín szemüveggel lát el, amelyen keresztül egy lelakott 'reglány, mint amilyen én vagyok, is hamvatosan sugárzó szépségnek látszik.
Nem is rólam szól a látogatásuk, csupán hasznos kellékként működöm majd közre. Anyámat jönnek meglátogatni születésnapi kerek évfordulója kapcsán, az érintett hónap legutolsó napjaiban.
Ha agyilag nem is vagyok most toppon, igaz, tegnap sem lettem volna és holnap sem lennék, gyanítom, hogy ebben az átgályázott állapotomban nincsen és nem is lehet egy ilyen látogatásra fizikailag megfelelő időpont. A lélek szabad szárnyalásában reménykedem, amely akkor is él, dobog, lüktet, fantáziál és örül, amikor a burok, mely körbeveszi, nehézségekkel küzd, legszívesebben leülne, úgy maradna és csak nézne ki a fejéből, ehelyett araszolgató lépésekkel vonszolja át magát a napok romjain.
Azért még sem járja, hogy Sanyi öcsém és családja érkezése kapcsán efféle szomorkás gondolatok, már-már világvége hangulat vegyen rajtam erőt. Eszemet nem tudom, mikor láttam őket - Sanyit, Nancyt, Mikszit, Lekszit - így egyben utoljára, lehetett annak már vagy öt éve, ha nem több, a nevezetes történésekre mázsás súllyal rakódnak az átlagos hétköznapok. Pedig jól tudom, hogy a viszontlátás első pillanatai, az együttlétek, az átbeszélgetett órák, a közös kirándulások újra írják a napi történelmet és annyi munícióval látnak majd el, hogy megszínesítik az amúgy szürke hétköznapokat. Nem csoda, hogy alig várom, hogy átölelhessem, megpuszilgathassam Sanyi öcsémet és kiszakadhasson belőlem:
- Na végre, hogy megjöttél! És a családot is hoztad magaddal!