A mai nap sem volt másabb, mint a többi. Hajnali kelés, vezetés, hajnaltól mikulásig gályázás. Kérni se kell, korbács sem kell, húzza az ember. Tudja, hogy mit és azt is, hogy merre. Kicsit sok lehet a jóból, de a munkás hétköznapok már csak ilyenek, telis de tele tengernyi tennivalóval. Dologidőben a sok dologban az ember esze a dolog körül jár, ami mellesleg nap mint nap egy lebontandó, elhordandó irdatlan nagy dologhegy képében jelentkezik. Azt hihetnők, hogy ha egyszer már sikerült a dologhegyet elbontani, akkor annak egyszer s mindenkorra annyi. Ezzel szemben ezek a dologhegyek akár a sárkány fejek, úgy szaporodnak. Amikor levágsz egyet, kettő nő a helyébe, ha elhordtad az aznapi dologhegyet, másnapra az előzőnél is magasabb nő a munkahelyi gályán.
Így aztán nem csoda, ha úgy délután kettő körül jutott el lestrapált agyamig, zavarosan, ködösen látó szememig, hogy László, Laci nap van, ill. mindjárt volt. Összeszámoltam magamban a Lászlókat, Lacikat, ki mindenkit ismerek ezzel a névvel. Akadt egynéhány.
Üdvözlő leveleket nem írtam. Nem telefonáltam. FaceBook-on sem gratuláltam. Az összes hagyományos köszöntési formából kimaradtam. Mégis, egyetlen dolgot nem lehet tőlem elvitatni, hogy a dologhegy körülötti nyüzsgésben ne gondoltam volna rátok nevetek napján, Lászlók és Lacik, szívemnek oly kedves emberek, sógorok, barátok, kollégák.
És miközben az eszembe jutottatok, arra gondoltam, hogy csak nyugodtan legyetek olyanok, amilyenek vagytok, mert így vagytok jól megalkotva és kész. Mindehhez persze nem árt legalább egy dologhegynyi egészség. Ezt kívánom nektek névnapotokon, s mindez talán nem is kevés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése