Török Mónika: Április 4.

Útközben valahol az országban tegnap mondtam is Tibromnak, ma egyébként ünnep van. Milyen, kérdezi, mintha nem tudná. Nem azon jár az esze, gondolom közben, nekem meg igen. Április negyedike a felszabadulásunk ünnepe. Hogy egy másik fogságba essünk, veti oda elsőre. Történt, ami történt, de akkor is felszabadult az ország. Mi változott azzal, kérdezi. Azóta talán nem hurcolnak el ártatlan embereket, nem kell félni, rettegni, nincs háború, és származás miatt sem lőnek bele embereket a Dunába, póznavasra sem húznak fel. Ennyiben maradtuk és hagytuk, hogy szabadon telítődjünk napfénnyel, meleggel.
Nem is tudom, hogyan és mikor bukkantam rá valamikor a múltban Török Mónika Nem ebben állapodtunk meg gyűjteményes nevet viselő blogjára, vagy ki is ajánlotta olvasásra. Talán Márti, az első, de most éppen a legjobbkor jött velem szembe legfrissebb keletű írása, melyet itt az Araratban közreadok, s amellyel - ebben a mai, mostani zűrzavaros katyvaszban, amiben élünk, s ami közrefog -, az érzéseim, a gondolataim mélységesen összecsengenek. Helyettem írták... Török Mónika, nagyon szépen köszönöm.

"Mintha kicsit elfeledkeztünk volna róla.

Jó, hát nem mindenütt pont akkor volt, értelemszerűen.

És azt is tudjuk, hogy az utolsó német katona sem akkor hagyta el az országot, hanem öt nappal később.

Ettől függetlenül.

Apám is, anyám is 5 éves volt akkor.

Az apám, nagyanyám kezét fogva kijöhetett a pincéből, ahol Miszlovits bácsiékkal együtt rettegték végig az utolsó napokat (nem, nem akkor, kicsit előbb, de hát mindennek van ideje és tere).

Anyám és nagyanyám a pesti gettóból szabadult (nem, nem akkor, mondom, hogy a dátum közmegegyezéses).

Nem sokat beszéltek róla.

Mit is beszélhettek volna, kicsik voltak még mindketten.

Kisebbek, mint lehettek volna. Ha rendesen ehettek, ihattak, élhettek volna.

Életük első öt évét azzal töltötték, hogy hallgatták előbb a rokonok összesúgását a háborús helyzetről, később a bombákat.

Apám csak annyit mondott, hogy nem félt, mert az édesanyja folyamatosan mesélt neki és azzal nyugtatta, hogy elég valószerűtlen, hogy eltaláljon egy bomba egy újpesti cselédházat, bár a gyár közel van, de nem hadigyár.

Anyám csak annyit mondott, hogy nem emlékszik semmire – később bevallotta, hogy dehogynem, rettegett, csak engem nem akart ezzel a történettel megrémiszteni.

Rettegett, mikor jön be a gettóba nem is a német, hanem a jó magyar nyilas és mikor bántja az anyukáját vagy őt.

Addigra mindenkinek minden létezhető rokona felült a vonatra már és soha többet nem hallottunk róluk.

Gyerekeim apjának nagymamája nagycsaládba született, tizenegyen voltak testvérek. Ketten élték túl. Ez a nagymama soha többet nem láthatta a férjét, a gyereke apját.

Haláláig inkább csak üldögélt a sötétben és az emlékei között motoszkált.

Gyerekeim apjának másik nagymamája négy gyereket nevelt már akkor és mindenüket oda kellett hagyniuk.

Soha nem mertem megkérdezni, milyen volt lóhúsért lökdösődni.

Soha nem mertem megkérdezni, milyen volt úgy élni, hogy bármikor le kellett rohanni a pincébe.

Soha nem mertem megkérdezni, hogyan lehetett gyereket nevelni, vagy csak élni úgy, hogy nem tudhatták, a párjuk hol van.

Teljesen mindegy, hogy április harmadika, negyedike vagy ötödike volt, de akkor végre vehettek levegőt.

Nem kommunista ünnep ez.

Egy egész ország vett levegőt.

Ne keverjük össze.

Egy tébolyult korszak ért akkor véget.

Április négyről szóljon az ének.

És szóljon."

Forrás: Nem ebben állapodtunk meg - Török Mónika blogja, 2015. április 4.