A Hadik Ház

Nem tudtam, mihez kezdünk ezzel a hűvösen napos, olykor borult vasárnappal. A reszelős torkomtól akár otthon is maradhattunk volna egy ejtőzős, meleg mézes teával meglocsolt kúrára. Ehelyett a Facebook-on tallózgattam barátok, ismerősök híreiben, élményeiben. Furulyás G. Kati Hadik Házas fényképes beszámolója zökkentett ki merengésemből. A szemlélődést tett követte és röpke félórán belül a Hadik Ház udvarán reggeliztünk. Bartók Béla úton egy megállóra a Gellért tértől a Gárdonyi-szobor mögött a tiszteletet parancsoló, méltóságot sugárzó Hadik Ház köszöni jól van, pedig éppen százéves. Bár így néznénk mi ki annak idején, ha egyáltalán. Látni ugyan lepattogzott vakolat helyeket, mustár sárga helyett piszkosfehér színű újra festés, vagy csupán javítási kísérletek nyomait, de nagyjában egészen mutatós ez a száznégy éves ház. Kész matuzsálem és még javában áll. Születése idején talán nem spórolták ki belőle a hozzávalókat. Tettek bele elég lisztet, tojást, margarint, kicsit megsózták, megcukrozták, a túrót sem spórolták ki a belsejéből. Igaz, ezek inkább a konyhában kellenek a túrós pitéhez, de az épület sütése is valami hasonló. Hogy áll még a száznégy éves Hadik Ház a Bartók Béla úton, az az egykori építészetünket, építészeinket dicséri. Robusztus, ötszintes, belső körfolyosós ház. Gangos, így mondták a gyerekidőnkben. A bejárat felől vezet fel a főlépcső a negyedik emeletre. Onnan már csak a szemközti hátsó, csigalépcsőn lehet a legmagasabb szintre feljutni. Szédületes a látvány lefelé, ahol most érdeklődök csapata járja be a belső udvari teret.

Ady, Karinthy, Kosztolányi, Móricz egész alakos fotói jelzik, hogy ők itthon vannak, hiszen a Hadik Ház földszintjén, a sarokbejárón jártak a Hadik Kávéházba dolgozni, kávézni, inni, társasági életet élni. Jobban mehetett az írás füstös, zajos, barátoktól, írótársaktól, feleségektől, barátnőktől betöltött helységben, mint az otthoni csöndes magányban.
A Hadik Ház udvarának süllyesztett vakablakaiban védett helyen most festménykiállítás Gerlóczy Gábor műveiből. Nézem a festményeket, próbálok magamban elnevezést társítani a látottakhoz, rendre elvétem a megoldást. Azt is figyelem magamban, tudnék-e egyikükkel, másikukkal együtt élni, talán éppen azzal - mutatok rá jobbról az elsőre és a másodikra -, amelyekre Tibrom mond színeik miatt nemet. A festmények előtt a párkányon Ady, Juhász Gyula, Babits mellképei, az egész udvart belengi az irodalmárok szelleme az élő hegedű-harmonika háttérzenéjére. A harmincas években érzem magam a kopottas százas ellenére.
Talán még folytatom, saját fényképekkel kiegészítve később...