Anyám szeret bizonyos filmeket. Tudom is nagyjából, hogy melyikeket. S ha már szereti, akkor megnézi őket, nem is egyszer. Nagyon sokszor. Mondja, a hangulatától függ. Amikor olyanja van, akkor semmi sem akadályozza meg, hogy húszadszorra is újra nézze. Már kívülről fújja a szöveget, tudja, milyen jelenetek követik egymást, várja a csókot, ami persze be is következik. A storynak is éppen az lesz a vége, ami addig tizenkilencszer.
Anyám ugyanakkor sírja el magát. Húszadszor is. Mindig bizonyos jeleneteknél és párbeszédnél. Nem tehet róla, szívének húrjai éppen akkor rezdülnek meg a kelleténél is jobban. A szipogását hallom és látom, amint könnyei végig csorognak az arcán két oldalt. Azután felfénylik rajta, elönti arcát a boldog mosoly. Ez van, éééédes láááányom, mondja azokkal az elnyújtott é-kkel és á-kkal, nem tudok nem sírni rajta, mindig ez történik.
A Sors útjait is Warren Beatty és Annette Bening főszereplésével is pontosan úgy nézte újra végig, mint annak előtte oly sokszor. És Kathrin Hepburn-t parkinsonosan is olyan jó volt látni valószínűleg egyik utolsó szerepében, megélnem anyám mellett, aki egyre-másra mondta előre a jeleneteket, hogy most ugye az jön, hogy lebénul, most meg az, hogy meglátogatja, és így tovább. Anyám könnyei sem maradhattak el, meg a mosolya és a boldogsága, bár a Sors útjai kifürkészhetetlenek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése