Úgy
volt, hogy ma az étterem felé sem nézek. Nem mintha elláttam volna magamat
bőséges uzsonnával, ennivalóval. Kibírom, gondoltam, kibírom a napot a maradékokkal
a munkahelyi hűtőből. Aztán egykor megszólalt a telefon, benne Klári hangja,
bőbeszédű kérdéssel: ebéd? Kábé ennyi elég is, a hang, az ebédre hívó szó, mire azt
sem tudom, eredetileg mit is akartam. Nézem a menüt: zöldbableves, paradicsomos
húsgombóc főtt krumplival. Anikó zöldbablevese tudom, hogy helyből nagyon jó,
ettem már belőle nem is egyszer.
Nem
rémlett viszont, hogy lett volna eddig Anikó paradicsomos húsgombócával
egymáshoz szerencsénk. Az biztos, hogy szerencsének kell titulálnom a mai
találkozást, amely a húsgombóc részéről a paradicsom szimpatikus, csöppet sem
természetellenesen piros, vöröses színében látszott kifejeződni. Kellemesen
volt piros, kellően paradicsomos, édesen volt nem édes, az ízeknek olyan
kombinációját érezhettem Anikó paradicsomos húsgombócában, amit a távoli
gyerekkorom nyarain tapasztalhattam, s amelyeket a húgommal egykor Monoron töltöttünk együtt Idus
néniéknél. Igaz, akkor sokszor játékból prüszköltünk jó nagyokat ebéd közben
egymással szemben ülve, hogy paradicsom-pöttyök garmadája borítsa be arcunkat inkább,
mint bendőnkbe kerüljön az étel, s amelyen jókat szórakoztunk.
Most
bezzeg az utolsó csöppig hozzá kanalazom Anikó Isteni paradicsomos szószát a
feldarabolt húsgombóc és főtt krumpli darabokhoz. Eszem, eszem, belefeledkezem varázslatosan
piros színébe, helyenként úgy megyek neki, mint a felbőszült bika az orra előtt
lengedező piros zászlónak. Azután megébredek. Hallom Klári hangját, hűűűűű, ez
fantasztikus volt. Arra gondolok, hogy kár lett volna kihagynom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése