Anikó meggylevese

Igazán nem nagy durranás egy meggyleves, hiszen mi más is kellene bele, mint meggy meg leves, ripsz-ropsz kész is az egész. Anikó meggylevesébe ezúttal konzerv őszibarackbefőtt keveredett. Értetlenkedtek is a meggyek, kik ezek az idegenek, sem nem pirosak, sem nem bordók, még gömbölyűnek sem mondhatóak, csöppet sem hasonlítanak ránk. Barackkockák vagyunk, jól megvoltunk konzervmagányunkban, tudtuk, éreztük bádog határainkat, hozzászoktunk a sötétséghez, ám egyszer csak kiborítottak, félformánkat veszítettük, összementünk a darabolásban, s most itt úszkálunk veletek ebben a rózsaszínes, bordós lében, hát nem mondom, ízlés dolga. Talán azért kellettünk, hogy tompítsunk valamit rajtatok, színeteken, karakteres meggyes, savanykás ízeteken. A meggyszemek egy jót nevettek ezen, tudván tudva, hogy magukból ugyan szemernyit sem veszítettek a betolakodókkal, igaz, nem is nyertek. Anikó biztos tudja, mit miért csinál, gondolták a meggyszemek, ahogy azt is, hogy miért tejszínes vagy valamilyen más habarással rántotta össze a leves állagát, melynek következtében körülöttük minden enyhén pudingos, krémes lett. Miközben kanalaztam a meggyszemeket, a barackkockákat, melyek félkrémes, félpudingos levesben csücsültek a kanalamon, vagy úszkáltak a tányéromban, azon méláztam, hogy a valódi nagy szakácsok abban tűnnek ki igazán, hogy az egyszerűnek látszó ételeket is kellő alázattal kezelik és képesek belőlük gyémántot, ha nem is csiszolni, de a konyhában legalábbis keverni, kutyulni, összehozni, kikerekíteni, asztalra varázsolni, és mely gyémánt ezúttal Anikó meggylevesének képében különlegesen finom, emlékezetes lett. Olyannyira, hogy az őt követő Anikó mézes-mustáros fantasztikus csirkecombja helyett inkább Anikó meggylevesnek állítottam most az Ararat messzi csúcsai alatt emléket.